Tábori levelezőlapok

A középszer diadala

2012-01-13T07:40:00.000-08:00

Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009)

Aki azért jött az SFPortálról, ne is folytassa tovább: a Trabant elfogyott.

Kissé megkésettnek tűnhet ez az elemzés, hiszen az analizált kötet, és benne az írások már háromévesek. Mentségemre szolgáljon, hogy a Dozois féle Year’s Best kötetek megkésve jutnak el hozzám – legalábbis eddig így volt – és lehetetlenül vastagok, évről-évre vastagabbak. Annyira vastagok, hogy a novellák elemzése is hat részletben jelenik meg majd az SFPortálon. [1]

A világ meg én is változunk azért (Állandóan ez az idegesítő együtt dübörgés nagyokkal, csak nem tudok leszokni róla!), Alsó Merániában is könnyebb már a hozzáférés az ilyesmihez, így, ha minden jól megy, mire megjelenik a 2011-es válogatás, már a 2010-esről szóló elemzést is meg tudom írni.

Most egyelőre haladjunk sorjában, ha egyelőre aszinkron is vagyok, legyen 2009 az első!

Mert ha késő is, de nem elkésett, mivel létezik egy tágasabb olvasat, melyben az értékelések mintegy magasabb dimenzióba emelkednek, mégpedig a SF közgondolkodás dimenziójába. Létezik [3] ugyanis egy embercsoport, akik valamiféle automatikus magos (irodalmi és egyéb) minőséget vindikálnak a kortárs angolszász SF irodalomnak, szemben a magyarral, mely egyöntetűen (mintegy tömbben, (vö. székrekedés előrevetés jelleggel – hátulról, de itt kezdek elkeveredni, csitulj, gyászos elme!)) korszerűtlen és szar. Hogy ez mennyire érvényes vélemény, addig eldönthetetlen, amíg egyetlen – igaz, annál hangosabb és ellentmondást nem tűrőbb, – forrásból származik, mivel a kortárs angolszász SF-nek szinte észrevehetetlen töredéke jut el magyar olvasóhoz. Miért is kellene bemondásra elhinni ilyen súlyos állítást?

Nos, a validálásnak az az első lépése, hogy mások is megismerik a szóban forgó műveket. Erre kézenfekvő választásnak tűnnek az év legjobbjai válogatások. A minőség itt – elvileg – garantált. Ebben az esetben – elvileg – irodalmi hulladékkal (vö. a magyar SF termés magtalan része, különös tekintettel jómagamra és Szélesire) nem is kell foglakozni: megjelent novellák kötetbe szerkesztéséről van szó, két szűrőn is átmentek, szerkesztők két echelonja gondoskodott arról, hogy a legjobbak kerüljenek egymás mellé. Dozois ismételt szerkesztői Hugo és egyéb díjai garanciát kell, hogy adjanak arról, hogy adott kötet az évi termés javát kínálja. Más szempontból: nincs ésszerű ellenérv azzal szemben, hogy EZ a kortárs angolszász SF.

Sajnos arról nincsen szó, hogy akár egy Year’s Best válogatás is teljes terjedelemben megjelenjen magyarul – mint látni fogjuk, talán értelme se lenne. De megtehető, hogy az ember (vö. bárki, illetve szerencsére egyre többen) elolvassa a kötetet, értelmezze a novellákat, és ítéletet alkosson.

Ezt tettem.

Sőt.

Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret ebben az esetben is, ha már egyszer kitaláltam – elvégre hasonló a helyzet, mint egy pályázat esetében.

A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az SFPortálon az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett.

Ott és ehelyt csak a novellák IT pontjait adom meg, a koordinátákat viszont megtalálja mintegy szuplementként itt , akit érdekel.

Mindaddig, amíg csak a pontokat nézi valaki, és/vagy a novellaértékeléseket olvassa – többnyire olyan írásokról, melyek nem jelentek meg magyarul! – az egész totálisan érdektelen lehet, megfelelően summázható a „bunkó barom balfrásznak megint elgurult a nyugtatója” stílusú és tartalmú mondatokkal, de tedd az egészet az elvárt magos minőség kontexusába, és máris kívánt dimenzióban vagyunk.

Különösen, ha a novellák pontszámai alapján a köteten belül kialakult rangsort és ponthatárok közé sorolt írások jellemzőit statisztikailag (elismerem, elég tetves sokaság, de sokaság [4]) összevetjük.

Az első nehézség a betűtömeg legyőzése után (Jóemberek, tényleg 633 C5 oldalt tesznek ki az angolszász szcéna legjobbjai? 1979-ben elég volt hozzájuk feleannyi B5 – de erről később!), hogy meghatározzuk, mik is azok a jellemzők, melyek a magos minőséget biztosítják [5].

Biza, nincsen ez definiálva! Annyi mondatott ki, hogy az angolszász irodalom mind tematikájában, mind irodalmi eszköztárában korszerű. Tekintsünk el attól, hogy a korszerű (modern) szó szerint azt jelenti, hogy „ami éppen divatos” – ami elég tetves, egyáltalán nem hízelgő jelentés, mert Fejős Évike is éppen divatos! –, és próbáljuk definiálni a korszerűt! Szigorúan az irodalom szemszögéből, mert, azt hiszem, nem kell sokat bizonygatnom, hogy az SF tematikailag a kilencvenes évek eleje óta sok újat (korszerűt) mondani nem tud. Ugyanaz a kétes állagú gittgombóc rágódik új meg új pofák által már húsz éve.

Az irodalmi korszerűség meghatározása még mindig leküzdhetetlenül nehéz, annyiféle modernista és posztmodern hatással, visszahatással és elemmel és hiányával vagy tagadásával kellene számolni.

Önkényesen azt ajánlom hát, hogy egy tagadással definiáljuk a korszerűséget! Induljunk ki abból, hogy a próza tizenkilencedik század közepén, a modernizmusok előtt bizonyosan (értelemszerűen) korszerűtlen volt.

Tehát, az a korszerű, így magos minőségű, ami nem azokat az eszközöket használja, mint a XIX. századi próza a modernizmusok előtt.

Jellemzően lineáris történetvezetés, egyetlen, jól követhető cselekményszál, esetleg alárendelt mellékszálak, kevéssé árnyalt, jól definiált jellemek, mindentudó, magyarázó, didaktikus elbeszélésmód, és a leírások abundanciája teszi a XIX. százai prózát. Az elbeszélésmód elsősorban múlt idejű E3. Ha E1 személyű elbeszélő jelenik meg, az E1 használata mindig szigorúan indokolt (napló, jelentés, elbeszélés), az első személyű narrátor jellemzően megszólítja az olvasót. Az időtávlat még a fantasztikus történetekben is viszonylag szűk, néhány évszázad, jellemzőbb a kortárs történetidő vagy a múlt.

Ezek a jellemzők tematikától függetlenül azonosíthatók adott szövegben.

Léteznek gyengébb, tematikai ismérvek is, melyek megnevezhetők a szövegekben, ezek közül csak eggyel, a legnyilvánvalóbbal foglalkoztam, a helyszínnel. Ha a XIX. századi próza végre kimozdul otthonról, akkor inkább egzotikus helyszínekre viszi az olvasóját, mint a szomszéd országba. Ha a szomszédba megy, akkor annak is az egzotikumát keresi.

Mindezek után, minthogy a vizualitás korát éljük, készítettem néhány diagramot, melyek alapja a novellák osztályba sorolása az IT pontszámuk alapján. Öt kategóriát láthatsz. A teljes sokaság (32 novella) százalékos eloszlását adott szempontrendszer szerint, a legrosszabb szöveg, az átlagos és alatti, az átlagon fölüli novellák, végül a legjobb írás besorolását. Mivel Dozois 32 novellát válogatott a kötetbe, egy írás 3,125%-ot (az ábrákon a kerekítés miatt 3,13%-ot) jelent. Az Irodalmi Térben a hat alatti pontszám gyenge (valójában hasznavehetetlen), a közepes írás 6-9 pontot ér, a 9 pontnál többet érő szöveget már jónak számítom, 15 fölött „remekműnek”.

Ahhoz, hogy mindez értelmezhető legyen, először persze ismerni kell a pontszámokat, kategóriákat és eloszlásokat. Felmerülhet a kétség, hogy korrumpálhattam a saját magam által adott pontokat, kényemre-kedvemre, az elméleteim igazolására [4], ha én főnök lennék, jobb reggel…, etc. Ezt a vádat nem tudom cáfolni (mintegy löhetetlen), de ha megnézed a novellaértékeléseket az SFPortálon és összeveted a pontszámokkal, meglepődve tapasztalhatod, hogy egyes leszólt novellák magas pontszámot, személyesen szeretettek kicsit kaptak. Vagy skizó vagyok, vagy az Irodalmi Tér mégiscsak hordoz némi objektivitást. Innentől vagy elfogadod ezt az objektivitást, vagy ne is olvass tovább!

Akkor lássuk az első diagramot, mely egyszerűen adott kategóriába eső novellák szám szerinti eloszlását, és adott kategóriához tartozó átlagos oldalszámot mutatja. A teljes kategória itt értelemszerűen 100%, így hasznos információtartalma zézus.

Nem lepődtem meg, hogy a novellák több mint fele átlagosnak vagy átlag alattinak bizonyult – régóta ez a számszerűen alá nem támasztott tapasztalatom. Zsinórban a 2006-2007-2008-2009 Year’s Best válogatás ezt mutatta, bár azokat persze nem analizáltam így. Az már inkább mellbevágó lehet elsőre (elvégre az Év Legjobbjait látjuk), hogy remekmű csak egy akadt. De persze nem is lehet másképpen: egy ideje már hangsúlyozom, hogy annak három-öt százaléknak a megszületéséhez éppen ez a középszer tömeg szükségeltetik. Előfordulhat bizony, hogy egy-egy évben ez a szám nulla!

Így, aki mindenáron a legjobb születését szorgalmazza (ami dícséretes: "Írók, alkossatok remekműveket!" vö. bolsevik kulturpolitika), miközben csak a legjobbat fogadja el teljesítményként, az éppen ezek elkészültét akadályozza, bénítja, mert nem engedi világra jönni az őket támogató, kritikus tömeget.

Az oldalszámokra később térek vissza.

Ezek az adatok persze alig visznek közelebb az eredeti felvetéshez az angolszász SF irodalom felsőbbrendűségét illetően, elvégre nagyon is lehetséges, hogy még az angolszász középszer is összehasonlíthatatlanul magosabb rendű a magyarnál.

Hogy ezt bizonyítsuk, vagy cáfoljuk, mélyebbre kell hatolni.

Nézzük először a cselekményvezetést!

Bevallom, hogy már egy picinyke visszaemlékezést is a linearitás megtörésének vettem. Az én áldott jó szívem!

Az ábra tanulságos tapasztalattal szolgál: a novelláknak jócskán több mint a fele egyáltalán nem a korszerű, nemlineáris cselekményvezetés szerint íródott! Világosan látszik, hogy az átlagos és átlag alatti írásokban erősen dominál a linearitás – nagyjából azt mondja ez nekem, hogy ezek szerzői nem igazán magabiztos írók. Az átlagon fölüli művekben a nemlineáris cselekményvezetés jellemzőbb. Érdekes viszont, hogy a legjobbnak és legrosszabbnak ítélt két írás egyaránt a korszerű szemléletet követi.

Ha a következő ábra szerint a cselekményszálak számát tekintjük, az eredmény egészen lehangoló lehet a korszerűség megszállottjai számára.

Az írások döntő többsége bizony egyetlen szállal operál, és ebből a szempontból nem sok különbség tapasztalható az átlagos/átlag alatti és a jónak mondható munkák között. Egészen ellentmondásos a legjobb és legrosszabb viszonya: a legjobb mű ebből a szempontból teljesen maradi, míg a legrosszabb használja az egész sokaságban a legtöbb szálat.

Nézzük az elbeszélésmódot!

Egy vallomással tartozom: korszerűség ide-vagy oda, az E3 elbeszélésmódot minden tekintetben magasabb rendűnek tartom az E1 olcsó trükkjénél. Az én szememben az E1 a kezdő író védjegye, amit természetesen többnyire nem is jól használ – vagyis a végeredmény egy kretén monológjának hat. Ami nem zárja ki, hogy profi és jó író ne élne az E1 vitathatatlan és utolérhetetlen hatásával. Csak éppen ők jól használják, nem kretén önmagyarázás a végeredmény. A kötet legjobbjai, és személy szerint a kedvenceim is E1-ben íródtak. Csak éppen például a Visna a Macskacirkuszban narrátora egyáltalán nem törekedve a korszerűségre, a legklasszikusabb XIX. századi módon szólítja meg az olvasót (hallgatót). A teljes sokaságban nagyjából azonosan oszlik meg az E3 és E1 használata, bár az átlagos/átlag alatti darabokra inkább az E3 jellemzőbb.

Az elbeszélésidő megoszlásáról értelmetlennek tűnt diagramot készteni: a sokaság valamennyi darabja múlt időben íródott, nem mutatván semmi jelét modernista-posztmodern kísérletezésnek. Ebben a tekintetben az egész termés inkább XIX. századinak, mint korszerűnek mondható.

Az írások érettségét leginkább az E1 használatának módja mutatja, amennyiben az író ezt az elbeszélésmódot választotta.

E tekintetben szomorú a kép: az írók csaknem fele nem tartotta fontosnak, hogy indokát adja az elbeszélésmód választásának, hogy jelezze, nem egy őrült elme belső monológjáról van szó, hanem meséről, elbeszélésről, levélről etc. Megnyugtató viszont, hogy a legjobbak legalább nem követik el ezt a hibát. Az az elméletem, hogy a hibásan alkalmazott E1 a gyengébb írók (kezdők) attribútuma, itt megerősítést nyer, bár a jobb írások szerzőinek fele is ugyanazt a rossz gyakorlatot követi.

Azt a kezdők körében megszokott butaságot – hála Istennek! – egyikük sem követte el, hogy a monologizáló elbeszélőt megölje az írás végén: ha ilyen írás került volna a kötetbe, teljes joggal mondhatnám, hogy az SF agyhalott.

Ha a novellákban ábrázolt időtávlatokat tekintjük, a kép meglehetősen vegyes, inkább konzervatív.

Szem előtt tartva, hogy fantasztikus történetekről lévén szó, tetszőleges időtávlat szóba jöhetne, mégis csupán az írások harmada operál évezredes vagy hosszabb távlatokkal – a kép inkább konzervatív ebből a szempontból.

Személyesen ennek örülök. A millió évek a hihetőségről szóló írói-olvasói közmegegyezés határait feszegetik – egyébként is, szerintem csupán Clarke nagyképűsége hozta ezt a szamárságot divatba (ő sem tudván mit kezdeni vele, természetesen), hogy írógenerációk kísérthető elméi millió évekkel licitáljanak egymásra. Ebben a kötetben is található több milliárd éves időtávlat, mely természetesen csalással operál. Jellemző, hogy a határ-feszegetés ellenére a közönség éppen ezt jutalmazta Hugóval 2010-ben (lásd később).

Látható, hogy a múltnak nincs nagy divatja, mindössze két írás merészkedik vissza a XIX. századba, egy pedig egy epizód erejéig tízmillió évekkel visszább.

Személyesen kifejezetten örvendetesnek találom, hogy az írások meghatározó része a jelen, valamint a közel- és számba vehető jövő problémáival foglakozik – talán ilyesmi lenne a sci-fi dolga, ha van neki ilyesmije egyáltalán.

A választott helyszínek eloszlásképe egészen XIX. századi:

Megdöbbentő, hogy az angolszász szerzők személyes távlata mennyire nem terjed túl azon, amit az erkélyükről vagy teraszukról belátnak, esetleg a porcson ülve megkeresnek a Wikipédián.

SF-ről lévén szó, természetes, hogy a helyszínek legalább harmadát a kozmoszba helyezzék. A Naprendszeren belül viszont azért léteznek helyek a Szaturnusz holdjain kívül is – de úgy látszik, eddig terjed a magosabb rendű angolszász sci-fi látóköre.

Ha viszont a Földön maradnak, még siralmasabb, és fantáziátlanabb a helyzet. A világtérkép, according to the anglo-saxon SF authors, az Egyesült Államokból (Alaszka nélkül), Nagy Britanniából és Ázsia bizonyos részeiből áll – különös tekintettel Indiára. Kína, ahol a világ jövője érik, eszerint nem létezik és Európából csak Olaszország került elő, az is csupán Sterling mediterrán mániája okán. Oroszország, a Közel- és Közép-Kelet, Dél Amerika, Ausztrália, Afrika – az ördögnek sem kellenek.

Ha meggondolom, hogy néhány évtizede egy Le Guin nevű hölgy milyen bátran teremtett meg egy képzeletbeli Kelet-Közép Európai országot és írt bele csodálatos, emberi történeteket.

Megvizsgálható még a leírások helyzete:

Ez az egyetlen eloszlás, mely egyértelműen nem XIX. századi képet mutat. Az írások csaknem fele ugyan kifejezett leíró részeket tartalmaz, de a harmaduk inkább karakter és/vagy cselekmény orientált, ötödük pedig kifejezetten megtalálta az egyensúlyt a leíró és epikai részek között. Az persze látszik, hogy az átlagos/átlag alatti írások inkább leíróak és az egyensúlyra törekvés inkább a jobb munkákra jellemző.

A kiindulási problémakörhöz visszatérve: a kötet összképe és részletei engem egyáltalán nem győznek meg az angolszász SF felsőbbrendűségéről, irodalmi korszerűségéről, és általában kimagaslóan jó minőségéről. Éppen ellenkezőleg, nagyon is konzervatív, inkább XIX. század felé hajló képet látok, döntően átlagos színvonalú írásokkal, azt, hogy az angolszász SF írók kevéssé hajlamosak az irodalmi kísérletezésre, újításra, új dolgok átvételére. Egyetlen írás, mely egyben a kötet leggyengébb, szinte értékelhetetlen darabja, próbál mindenestül posztmodern fogásokkal operálni. Nyilván a szerző tehetségét demonstrálja, hogy nem járt sikerrel, de egészében az, hogy az összkép konzervatív, nem annyira az írókat, inkább a közönségüket minősíti.

A piacorientált irodalom nagyon is tisztában van azzal, hogy mi kell a fogyasztónak, és azt is szállítja neki.

De ez a problémakör már a következő bejegyzés témája lesz.

Természetesen az eredeti probléma szempontjából az eredmény torz. Hiányzik a 2009-es magyar SF novellatermés értékelése ugyanilyen szempontok szerint.

Sajnos többszörösen is érdekelt és ellenérdekelt lévén, ezt nem áll módomban elkészíteni.

Két adóságom maradt, egy az oldalszámokat illetően, egy pedig az angolszász SF best of piac tekintetében. Az elsőhöz készítettem egy árnyaltabb diagramot:

Mivel sajnos nem manipuláltam az Irodalmi Tér pontszámait, engem is meglepett, ami látható.

Nyilvánvaló a szakadás az átlagos/átlag alatti és jó művek számában. Az ember valamilyen normálishoz közeli eloszlásra számítana, a két szélén kevés gyenge és még kevesebb kiváló írással, valahol középen szimmetrikus maximummal a középszerrel kitöltve. Ehelyett itt a szakadék két púp között – a hegeli-marxi mennyiségi-minőségi átcsapás elmélet kiváló demonstrációjaként.

Látszik, hogy milyen nehéz meghaladni a középszert – valami titkos többlet kell hozzá. Malcolm Caldwell szerint a tehetségnek egyszerűen csak tízezer órát el kell tölteni valamivel – jelen esetben írással –, hogy ilyesféle ugrás megtörténjen. Ez megint a hegeli-marxi elv más megfogalmazásban. Vedd észre, hogy az ugrás nem automatikus, kell hozzá a belső potenciál, ami képessé tesz rá – jelen esetben az írói tehetség

A javuló minőségű középszerű írások száma monoton nő, de a minőségi ugrást csak kevesen képesek megtenni. Ez az ugrás is inkább valamiféle homályzónában (9-11 pont) ténfergés, hogy az igazán jó írások és remekművek efölött kristálytisztán és egyértelműen ugorjanak elő. Megfigyelhető, hogy a jóból remekmű előállása itt is ugrásszerű, de úgy tűnik nem a javuló minőségű írások számának egyszerű, monoton növekedése a kulcs, hanem az írói mesterség gyakorlása, a(z ön)fegyelem fokozódása.

Ha az oldalszámokat tekintjük, monoton növekedésük a szakadás két oldalán az írói minőség javulásáról árulkodik. Azt mutatja, hogy abból lesz jó író, aki képes megfelelő terjedelemben kibontani a témát, és képes olyan témát találni, mely megfelelő terjedelemben kibontható. Jellemző a kezdő íróra, hogy az ötletecskéjének hatalmas feneket kerít, terjedelmi szörnyeteget kapva eredményül vagy éppenhogy nem ismeri fel a téma jelentőségét/lehetőségeit és/vagy nem érezvén kellő erőt, motivációt, vagy sajnálván az időt, a lehetőséget kihasználatlanul hagyva pár oldalban összecsapja az egészet és megszül egy torz törpét. Jellegzetes példája ez utóbbi hozzáállásnak Jo Walton műve, míg a felfúvódott terjedelmi szörnyet (vö. szent tehén a lucernásban) kiválóan demonstrálja Vandana Singh sztorija. E két mű egyben a kötet két leggyengébb írása.

Másfelől, egy akkora író, mint Nancy Kress – hogy a női szerzők körében maradjunk –, megteheti és meg is tudja tenni, hogy azt a terjedelmet választja a témájának, ami neki tetszik, és a dolog működőképes marad. Kress műve, melyet Hugóra és Nebulára is jelöltek, megvalósítható lett volna sokszáz oldalas nagyregény terjedelemben is.

Kress már nyilván túl van a tízezer órán, Walton és Singh messze nem.

Az angolszász best of piac kurvulását kiválóan demonstrálja az a terjedelmi (koncepcionális) változás, mely a hetvenes évek óta végbement. Kezemben az ugyan nem Dozois hanem egy Terry Carr nevű fickó által szerkesztett The Best Science Fiction of the Year #8 című antológia 1979-ből. Szolid 300 B5 oldalnyi novellaszöveg, mely 12 novellát takar, szemben a 2009-es Dozois-féle 633 C5 oldalával és 32 művével. Realitás az, hogy háromszor annyi jó írás jelent meg 2009-ben, mint 1979-ben? Nem hiszem. Itt egyrészről valami szemfényvesztés van, nagyjából, mint egy ország makrogazdasági mutatóinál [6]. A minőség ugyanis automatikusan nem jelenik meg, ha megháromszorozzuk a közölt mennyiséget, legfeljebb, mint a fentebbi diagramok mutatják, a legjobbakat felhígítottuk középszerrel a háromszorosára. Egy tucatnyi novella valóban az év legjobbja lenne. Más kérdés, hogy a féltéglányi könyvekre felébresztett olvasói igény-kiadói kínálat ördögi köre csakis ide vezethetett.

Mit is mondana egy sci-fi szerkesztőnek a jel per zaj viszony felemlegetése?

Update:

Úgy érzem az SFPortálon kissé homályban maradt, mire is gondoltam a Kipling verssel kapcsolatban. Némi magyarázattal szolgálhat az eredeti szöveg összevetése a filmbélivel, és a saját változatommal.

Jegyzetek:

[1] Szomorú tapasztalati tény [2], hogy a figyelmed, ha a Neten efféle analíziseket olvasol, maximum öt oldalig terjed, nyájas olvasó. Ez van. Így aztán ekképpen is kapod: minden napra egy tojás. Itt viszont, a lövészárokban, egyszerre minden rád zúdul (vö. össztűz), mert én nem ismerem el a szellemi gyengeségedet. Most hízelegtem neked. A faszba!

[2] Aktivitásod adott szájton az üzemeltető előtt nem titok. Ennyit az Internet ún. szabadságáról.

[3] Mindig is létezett. Egyesek szerint az én aktivitásom okozta, hogy most már el is ismerik eszmei-gondolati-érdekközösségüket, de ez rágalom. Sőt, minden ilyes elképzelés eszetlen túlbecsülés irányomban. Mindig is léteztek ők, mindig is összetartoztak, csak valamiért ennek elismerését régebben nem tartották hasznosnak önmaguk számára. Most valami okból igen. Miért is kellett egy szájtot mindezért TITOKBAN!!!!! (A jelszó: „A kankalin sötétben virágzik.”) felépíteni?

[4] Létezik hazugság, létezik arcátlan hazugság és létezik statisztika, avagy: csak abban a statisztikában hiszek, amelyet magam hamisítok.

[5] Tudod, mit biztosít az olyasféle minőségbiztosítás, mint a tetves ISO 9001? A minőség változatlanságát. Vagyis, ha lyukas kotonokat gyártasz, és el tudod adni őket, akkor ISO minősítheted magad, feltéve, ha a lyukat mindig ugyanúgy produkálod az óvszeren.

[6] 2020-ra India várhatóan a Föld ötödik legnagyobb gazdasága lesz, miközben egyúttal a világ legszegényebb országa is.

Könyvégetés

2011-12-09T10:55:00.000-08:00

Az utolsó lennék, aki máglyára vet egy könyvet.

Pár könyvpalotát (mindet) már nagyobb kedvvel felgyújtanék, különösen, ha, tudnám, hogy megpörkölődik a tüzében a (Haszon)Leső Harcsa bajsza. Az a baj ezzel, hogy bizonyára örülne a tűznek: besöpörné a biztosítási pénzt, oszt’ a könyvekkel se kellene többé vesződnie. A könyvpalota helyébe meg építene valami egészen mást, ami még nagyobb hasznot hoz. Kocsmát és vagy kupoldát, például.

De igazán nagy kedvem a rossz fordítások elkövetőinek máglyára vetéséhez lenne. Csak azért, hogy tudják, milyen érzés égni. Hiszen csapnivaló szaktudásukkal, és/vagy azzal a gőggel, amivel munkájuk tárgyához állnak, maguk is könyvégetők.

Leégetik a könyvet.

Sokszor annyira, hogy az író sokáig nem kap második esélyt.

Ezek a pökhendi, önjelölt zsenik szarrá gyaláznak kitűnő szövegeket, megsemmisítenek írói szándékot és stílust, nem vesznek tudomást a szövegben ábrázolt idegen kultúráról, vagy hibás, szánalmas magyar analógiákkal helyettesítik azt, amiről fingjuk sincsen. De legfőképpen jobbak, stílusosabbak akarnak lenni az írónál, okosabbak az olvasónál. Tudom, volt kitől örökölniük ezt az attitűdöt, „hála” a boldog emlékezetű kilencvenes éveknek [1].

Volt egy reményem: ahogy egyre többen bírják az angolt, vége lesz a tobzódásuknak. Ez csak illúzió: inkább egyre többen csatlakoznak, egyre többen fordítanak – rosszul.

A múlt hét közepén jött el az a pillanat, hogy elhatároztam, angolszász szerzők műveit ezután csak eredetiben olvasom, vagy, ha harminc évvel ezelőtt fordították.

Elég volt!

Erre az elhatározásra még csak nem is holmi közepes sci-fi harmatgyenge fordítása miatt jutottam. Az a helyzet, hogy a feleségemmel Dennis Lehane rajongók vagyunk (Kössz, Búkfaló!) és mindig alig várjuk a soros megjelenést.

Hát, megkaptuk. Megjelent a Hideg nyomon az Agavénál, azonmód le is csaptam rá, de csak a múlt hétfőn jutottam hozzá, hogy olvasni kezdjem. És itt abba is maradt az ügy.

Az első mondat:

„Jóval azelőtt, hogy a nap rálel a Mexikói-öbölre, a halászhajók útnak indulnak a sötétben.”

Kiváló első mondat. Hogy irigylem. És még költői is.

Aztán jött a második:

„Javarészt rákászhajók, de akad köztük olyan is, amelynek marlinra vagy tarponra fája a foga. A hajókon szinte kizárólag férfiak tartózkodnak.”

Mi van?

Fájt a foguk? A hajóknak? A halászoknak tán... Képzelem, hogy imádják a halat – fáj rá a foguk… El is hiszem, hiszen a férfiak a hajókon nem halásznak, hanem tartózkodnak.

Elgondolkodtam: nem elég, hogy sikerült mindjárt pár nyelvi közhellyel nyitnia, de ráadásul ilyet Lehane nem írhatott. Kizárt!

De hadd olvassam tovább!

A lap közepén:

„…és levette a KISEGÍTŐT KERESÜNK táblát a Crockett a vártán kikötői bár ablakából. Az épület az ősi, a tenger felszíne felé süppedő cölöpök tetején gubbasztott.”

Azzal nem is szőröznék, hogy a HELP WANTED-et nem illene szó szerint lefordítani, ez nagy gázzal még elmegy…

De jól láttam? A vártán? Crockett? Davy Crockett?

Crockett esetleg valamire vár tán? Együtt gubbasztva a bárral, süppedve a tenger felszíne felé a cölöpökkel… Egyáltalán, mi az a gub?

Itt abbahagytam. Ez nem lehet Lehane szövege. Ez a magyar ferdítőé, nevezzük csak a nevén: e dicső honfit Huszár Andrásnak hívják.

Nem önbizalom nélküli ember az illető: átírni valamit, hogy ennyire ellentmondjon annak, ami az eredeti szövegbe minden bizonnyal nem humorizálás céljából került bele, egyértelműen nagy önbizalomra vall. Bátorság ez. Vagy kozmikus méretű nem ismerete az amerikai, itt különösen a texasi kultúrának. Vagy az ismerete mindezeknek, de leszarása nagy ívben. A magyar olvasóval együtt. Aki nem mellesleg nyilván sohasem fog ilyesmit eredetiben olvasni a bátor fordító szerint.

Akkor tettem az első elhatározást: ezt a könyvet most szépen abbahagyjuk, itt az első oldal közepén, mert ezután csak rosszabb jöhet, és gyerünk, fel a legjobban elérhető idegen nyelvű boltba, és beszerezni az eredetit. Aztán vess öszve angolt és magyart, és vonj tanulságot lefelé. Majd a haza fényre derül.

Megtettem. Nem derült.

De megtettem a második elhatározást, amit már előbb említettem. Miért is?

A második mondat eredetiben így hangzik:

„Shrimpers mostly, an ocassional pursuer of marlin or tarpon, the boats are filled almost exclusively with men.”

Vagyis:

„Többnyire rákászhajók, alkalomadtán egy-egy, ami kardhalra vagy tarponra megy; akárhogy is, a legénységüket csaknem kizárólag férfiakkal töltik fel.”

Látsz itt jópofi foga fájást, tartózkodást? Lófaszt látsz! Lehane prózája szikár és kemény, nem nyünnyög, nem jópofizik, nem fogalmaz. Élőbeszéd, amit Kenzie mond el. Nem fogalmaz. Elmondja, Neked, aki mellé ültél a bárban…

Ironizál, az igaz, de nem az olvasóval, hanem a főhősön keresztül többnyire önmagával. Ahogy kell.

Mellesleg, ha már egy kurva bár kibaszott neve lefordul, miért nem fordul le a marlin kardhalra? Bár ez bizonyára generációfüggő, nekem a marlin kevesebbet mond, mint a kardhal: előttem a kardhal azonnal Spencer Tracy-t hozza föl, amint öreg halászként birkózik a nagy hallal… Persze, ki néz a mai huszonévesek közül Tracy-t, ki olvas Hemingwayt, ha nem muszáj.

De lássuk, mire vár még szegény Crockett az eredetiben!

A halálra!

Bizony, a saját hősi halálára!

„…took the HELP WANTED sign out of the window of Crocket’s Last Stand, a wharf bar perched atop ancient pilings that sag toward the sea.”

Azaz

„…és kivette a FELSZOLGÁLÓT FELVESZÜNK táblát a rakparti bár ablakából. A Crockett Utolsó Őrhelye a mólón, tengerbe süllyedő cölöpök tetején gubbasztott.”

Ha már ablakából, akkor kivette, ugye, mert magyarok vagyunk, és a mi nyelvünkben az igekötők és ragok, kellemes egyetértésben, sok mindent jelölnek. Ha persze levette, akkor az ablakáról…

Bármi is a gub egyébként – üsse kő! – maradhatunk nála, bár egyelőre nem tudom, hogy kiderül-e valaha a szövegből, milyen állapotban van a bár. Lehet, hogy terpeszkedik a cölöpökön, és nem is gubbaszt.

De a last stand, az biza nem egyszerűen várta. Persze az is, ha csak az őrhely értelemben vesszük, de egyrészt a last stand végső kiállást is jelenthet (Crockettnél pontosan ezt is jelenti, ha tudnánk, ugye, kiről is van szó [2]), Lehane pedig nem archaizált a szövegben [4].

Lehetne persze várta, ha a helyszín valamiféle vicc lenne, ha Crockett nem lenne más, mint egy hódprémsapkás bohóc. Csakhogy nem az. Texasban pedig pláne nem. Mert Crockett Last Standja az Alamo. Alamo pedig az Államoknak, különösen Texas államnak a Példa, meg a Történelem, meg a Dicsőség, meg a Hősiesség, meg az Önfeláldozás, meg a Hazafiság. Tudom, hogy létezik Alsó Merániában egy nem is szűk populáció, akiknek pufók piros orcájára mindezen szavak csupán lenéző mosolyt csalnak, de talán ideje lenne ezt is átértékelni.

Nekem Alamo az Drégelypalánk, Kőszeg, Szigetvár, Eger, vagy később Munkács, még később Komárom… Egy kicsivel gazdagabb a történelmünk, de ennek ne örüljünk mindig tiszta szívből! Önmagában ugyanúgy nem erény, mint a fiatalság. Vagy az öregség… Na! Elkalandoztam…

Szóval, Davy Crockett Texasban nemzeti hős. Az ő last standjáról nem azért neveznek el bárt, hogy magyar fordítók élcelődjenek rajta. Egyáltalán, nem is kellene egy bár nevét lefordítani, de ha már ennek valamiért jelentőséget tulajdonít a fordító (én egyelőre nem látom ezt a jlentőséget), tegye jól…

És akkor már az első mondat is:

„Long before the sun finds the Gulf, the fishing boats set out into the dark.”

Tehát:

„Jóval azelőtt, hogy a Nap rátalál a Mexikói öbölre, a halászhajók nekivágnak a sötétségnek.”

A Föld bolygó napját Napnak hívják. Erre nézve általában az a szabály, hogy ne erőltessük a nagybetűt, és nem is tenném, ha a nap egyszerűen sütne. De ebben az erőteljes megszemélyesítésben, talán illendőbb, és egyértelműbb a Nap. És az in meg into között azért ég és föld a különbség, irányultságban, az ebből fakadó hangulatban. Nem mindegy, hogy sötétben indulunk, vagy belemegyünk a sötétbe…

Mikor, kitől és hol tanulja meg végre a fordítóink új generációja, hogy a fordítás nem saját egónk kiélése, hanem közvetítés? Alázat kell hozzá, temérdek alázat az íróval és az olvasóval szemben. Meg tudás, temérdek és sokoldalú tudás, nem egyszerű közepes nyelvértés.

Kultúrát közvetítünk, ember!

Szóval, minek szaporítani a szót: ez három mondat, egyetlen könyv egyetlen, ráadásul az első oldalán. Mi a faszt várhatok a többi ötszáztól?

Szóval, eldöntöttem, hogy ha tehetem, nem, nem soha! No more translations.

Elbattyogtam a bótba a Visegrádi meg a Katona József utzák szegletében, és még anyagilag is jól jártam: az angol kiadás csekély ötszáz forinttal kevesebbe került (20% diferansz, barátaim!), mint az Agavéé.

Fuck, and fuck again!

Jegyzetek:

[1] Hogy értsd, sci-fiben például a boldog emlékezetű Wallhalla fordítói gyakorlata. Az álfordításaikról már nem is beszélve…

[2] David Crockett (1786-1836), Davy Crockett, így talán jobban ismerjük, az amerikai népi hős, a pionyírkorszak legnépszerűbb figurája, prémvadász, mesterlövész, hegedűs, indiánbarát, az kongresszusi képviselő és nem utolsó sorban Alamo hőse, a mártírok egyike. A mai amerikai kultúrában hódprémsapkás, szarvasbőr ruhás mesefiguraként is megjelenik, pedig nagyon is valóságos személy. Mióta ismerem, számomra ő Nagy Indiánkönyv Hosszú Puskája [3]. Sorsa összefonódott a másik hasonló, bár szerencsésebb életű pionyíréval, Samuel Houston-éval, végül éppen Texasban. Houston Texas alapítója, első szenátora, és hetedik kormányzója, az állam egykori fő- és mai legnagyobb, Budapest méretű, városának névadója (tulajdonképpen hozzá fordulhatunk, ha van egy kis problémánk). Alamo, Crockett és Houston (meg még egy csomó valódi hős) történetét– véletlenül, véletlenül – a 2004-es The Alamo című film (benne Billy Bob Thornton, mint Crockett, több mint nagyszerűen és Dennis Quaid, mint Houston ugyanolyan remekül) mutatja kiválóan. Időnként a tévék is játszák. Sokkal gyakrabban kellene. Komolyan. Ebben a kurva országban egy Petőfi még tudta, mi a hősiesség, az Alamo film után pedig egy ismerős teljesen komolyan azt kérdezte, miért voltak olyan hülyék, hogy az erődnek csúfolt putriban maradjanak, megállítani a husszor akkora a mexikói sereget. Nem tudtunk mit mondani – az illetőnek valószínűleg semmit sem mondana olyas szó, hogy haza, meg hős, meg önfeláldozás. És nagyon nincs egyedül ebben a kurva országban.

[3] Csak, hogy tudd hová tenni Alamót, a Winettou-ból ismert Bowie (ejtsd Bui) kés kifejlesztője, James Bowie szintén itt halt hősi halált. De ő sötét figura, nem kedvelem annyira, mint Crockett-et.

[4] A szörny példa mindig a Sötét torony a hamis archaizálásra. Ha azt a kibaszott Browning verset annak idején nem archaizálja a fordító, teljesen helytelenül, a szerző nyilvánvaló szándéka ellenére, most gazdagabbak lennénk a Setét hiányával, a King regényciklusban és az Őrség ciklusban is. Megint itt vagyunk a fordítók kibaszott felelősségénél!

Helyet az ifjúságnak! 3ik levonás

2011-12-04T13:02:00.000-08:00

A Meztelen Ügynök – az előző két feljegyzés alapján talán hajlamos vagy fontolóra venni – az állatorvosi lova [1] a magyar fantasztikum elmúlt harminc évének.

Jelenség.

Ezt a folyamatot és a kialakult helyzetet már jó néhányszor elemeztem ezen a blogon, persze annak leghaloványabb reménye nélkül, hogy valaki egy karaktert is megfontolás tárgyává tesz belőle –, de legalább magam tisztábban látok. És persze füstölgéseimnek akkoriban tétje sem volt.

Most van. Most itt van ez az Ügynök, amiből potenciálisan lehetne valami, mert egyelőre van mögötte forrás és akarat és némi fanatizmus is. Csupán másképpen kellene csinálni belülről, és esélyt adni neki kívülről.

A fanzin mindenütt a világon annak az eredménye, amit Vonnegut olyan találóan megfogalmazott a kettővel ezelőtti feljegyzésben idézett regényrészletben. A gondolatot ugyan nem vitte (nem vihette) végig a regényben, de mi azért megtehetjük.

A tömegmédiumok megjelenése és a médiumok koncentrálódása, monopolizálódása, melyek bántóan közel hozzák az emberekhez a világbajnoki teljesítményeket, hamis mércét szolgáltatva ezzel mind a teljesítmény megfigyelőjének, mind az azt megismételni szándékozóknak, viszonylag újkeletű esemény. Az ember és az emberi társadalom a biológiai és szociális evolúció vak eszközeivel még nem reagálhatott rájuk. Ez nyersen azt jelenti, hogy a nagycsalád/falu/polisz mesemondója/mesemondói, képírója/képírói, birkózóbajnoka/bajnokai, etc. még létezik/léteznek; nem haltak ki, mint túlhaladott létformák, sőt, egyszerűen az emberi populáció mérete és a szelekció megszűnése miatt kényelmetlenül sokan vannak.

Közülük a tömegkultúra valóban csak a világbajnokokat választja ki, sőt pozitív visszacsatolás révén ezek a világbajnoki teljesítmények egyre magasabb szintre emelkednek – a világbajnokok köre egyre szűkül. Végül, ahogy az élsportban, korrumpálódik az egész – csalás, csalás!

Annak fényében pedig, hogy azok szellemi és fizikai színvonala, akiknek a világbajnoki teljesítmények szólnak – a tömeg, bizony, Quintus! –, soha ilyen távol nem voltak ezektől a teljesítményektől mint manapság. Hozzájuk képest a közepes tehetségek teljesítménye világbajnoki szinttel ér föl.

Ez csak még rosszabbá teszi a helyezet a közepes tehetségek számára.

Bizonyára nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mennyire kiemelkednek az átlagból. Mégsem eléggé – a kibaszott hamis mércékhez képest!

Ők bizony genetikailag év tízezredekig ahhoz voltak szokva, hogy kifejezhetik a tehetségüket. Most szóhoz sem jutnak. De ez az emberfajta nem képes igazán elviselni, hogy megszokott genetikai szerepét nem töltheti be. Hitler az lett volna, ami, ha a Bécsi Akadémia idiótái és kontraszelektált bandája fölveszi festőnek? Tudott fösteni ugyanis. Sokkal jobban föstött, mint mondjuk száz évvel azelőtti nagy mesterek. Akkor világbajnok lett volna. Saját korában nem. Pechjére és pechünkre egy Klimttel mérték össze…

Na, mindegy, csak azt akartam mondani, hogy a közepes tehetség mellőzöttségében sok otrombaságra képes, és épp’ mert nem tehetség nélkül való, ezek az otrombaságok akár veszélyes is lehetnek – a tehetség más irányba csatornázódik.

Vedd ezt fenyegetésnek! :-)

A fanzin látszólag veszélytelen otrombaság, de ha meggondolod, hogy a magyar származású fantasztikus irodalom hazai reputációja éppen a fanzinokban kontraszelektálódott, félbemaradt tehetségek miatt érte el már a nyolcvanas évek végére a bányabéka alatti szintet, meggondolandó, hogy mivel is játszanak azok, akik meggondolás nélkül, csak alkotói baszdühükben magazinkiadásra adják a fejüket Magyarországon.

Mert kis hazánkban természetesen a világtrendhez képest még hozzáadódik legendás történelmi elmaradottságunk is. Akkor, amikor a tőkés piacgazdaságban azok a tehetségek, akik a fantasztikumot választották kifejező eszközül, meg is találták a megfelelő médiumokat ehhez a szándékukhoz, mi félillegális fanzinokat stencileztünk egy olyan országban, ahol a nagy nemzeti ünnepek előestéjén széfbe zárták a sokszorosító eszközöket, mert Magyarország éppen a soros megszállás ideológiai, gazdasági és technológia zsákutcájában vergődött.

Gondoljunk csak bele!

Ha Vonnegutnak igaza van, tízmilliós országunkban, ezen a tenyérnyi helyen, tízezernyi potenciális író létezik. A legrosszabb kihozatal mellett is, ha csak a tíz százalékuk jut el odáig, hogy a nyilvánosság elé lépjen, akkor is ezer íróval kell számolni. Hányat tart el a mélyen tisztelt olvasóközönség? Három tucatot? Hármat?

Marad a fanzin az elkeseredetteknek. Ahol külön jó, hogy nincs holmi szerkesztő, aki mindenbe belepofáz, vagy ha van, a fanzinban csupán afféle „kedélyes demokráciát” leng be a jelenléte.

Jó ez? Nem jó. A fanzin egészében szükségtelen rossz. A fanzin zsákutca. A fanzin és a „kedélyes demokrácia” hosszú távon kontaproduktív. De…

Az Ügynök-jelenségnek több szereplője van. Az alkotókkal szemben ott áll a befogadói/véleményalkotói oldal. Jelen esetben mindkét fél kritikán alul teljesítetett.

Belegondol-e abba a nyájas olvasó, hogy hány valódi antológiát, fantasztikus irodalmi magazint hajlandó eltartani azzal, hogy rááldoz mondjuk havi ezer forintot? Hányat tart el valójában, és hányat lehetne? Még most, a válságban is.

Amikor az ún. olvasó nagy hangon ágál, és vöröslő fejjel követeli az ún. minőséget, belegondol-e vajon abba, hogy hány írót tart el a könyveik megvásárlásával? Belegondol-e abba, hogy mekkora nyomtatott és eladott példányszámok mellett követel minőséget – melyből legalábbis az eladott példányszám szinte [2] kizárólag rajta múlik?

Emlékeztetnék, hogy közben Fejős Évike bizonyára vígan menetel a kétszázezredik eladott kötet felé…

Sokak fülét bizonyára báncsa, és/vagy komplett hülyének tart, hogy a közepes tehetségek támogatására szólítok fel a magos minőséget követelők kórusa ellenében. Megint elmondom: miképpen a tömegsport nélkül sohasem lesz olimpiai szintű sportteljesítmény, az úrlovasok tömegei nélkül nem lesz világbajnok magyar díjlovas vagy díjugrató, azonképpen nem lesz kiemelkedő fantasztikus irodalmi teljesítmény a közepes (átlagos) tehetségű alkotók megjelenései nélkül.

A véleményvezéreknek nem abból kellene sportot űzni, bár bizonyára nattyon élvezetes, hogy gumicsizmával tapossák az iylesféle kiadványok alkotóinak arcát a saját excremetumukba, hanem abból, hogy rámutassanak a hibáik mellett erényeikre is – ha vannak. Meg kellene erőltetni magunkat, hogy felfedezzük a potenciált – ha van. Meg kellene erőltetni magunkat, hogy meg merjük, és civilizált formában meg tudjuk, mondani, ha nincs. Ki kellene fejleszteni a véleményalkotás olyan formáit és fórumait, ahol mindez produktívan és pozitív formában megtehető – meg kellene teremteni a civilizált és független kritikát.

Ha jól meggondolom, a fentiek összefoglalhatók egyetlen szóban is.

Alázat.

Természetesen hasonló elvárások megfogalmazhatók az alkotók irányában is.

Mindenekelőtt önfegyelemre lenne szükség abban, hogy mit és mikor publikáljunk. Sajnos épen ezen a területen tapasztalható a legnagyobb potenciális veszély – az internet nyilvánossága csábító, hamis értékítéletei és értékrendje félrevezető. Meg kellene érteni, hogy nem minden való a széles nyilvánosság elé, meg kellene érteni, hogy az alkotás érési folyamat is, és senkit sem érdekel a félérett gyümölcs. Az még cefrének se jó.

Másodorban külső kontroll KELL valamiféle szerkesztő(k) formájában.

Harmadrészt arra is szükség van, hogy az alkotók el is fogadják ezt a külső kontrolt és civilizált kritikát. Egyelőre sajnos egyik sem létezik.

Ha jól meggondolom, a fentiek összefoglalhatók egyetlen szóban is.

Alázat.

Kell tehát a megjelenés, fájóan, követelőzően kell. Csak körültekintőbben, óvatosabban, kisebb ambíciókkal, önmagunk felé nagyobb szigorúsággal, a tárgyat megillető nagyobb alázattal kellene csinálni – és fogadni.

És akkor még jóra is fordulhat az egész.

Update az előző két levonáshoz:

Az ügynök formátumának és vizuális tartalmának összevetésekor nyilvánvaló, hogy az alacsony színvonalú képi tobzódás annak is következménye, hogy bizony A4-es terjedelemben a bódítóan üres és unalmas szövegoldalak ordítanak az illusztrációért. Nem véletlenül élnek az antológiák az A, B és C5 formátummal.

Mivel ugyanitt Trabant is eladó, hát, akit érdekel, jöjjön el!

Jegyzetek:

[1] Az állatorvosi ló nevetséges kifejezés, bár roppant találó. Mivel az állatorvos páciensei képtelenek szóban közölni a panaszukat, sőt az állatok eltérő fájdalomérzékelési és regenerálódási potenciálja miatt esetleg úgy tűnhet, nincs is panaszuk, így az állatorvosoknak bizony nagyon beható gyakorlati tapasztalatokat kell szerezniük, ha eredményt akarnak később. A lóra ez fokozottan igaz. Menekülő állat lévén képes addig futni, amíg megáll a szíve; képes sérült lábbal egészen addig menni, amíg gyakorlatilag nem lesz lába; idegrendszere állandó készenléti állapotban van: egyrészről hihetetlenül robusztus, másrészről roppan sérülékeny; anatómiailag a hátasló jóval túlnőtt a lóság optimális méretén (póni), ezért a futóműve nagyon sérülékeny; egyoldalú növényi diétája miatt bélcsatornája olyan hosszú, hogy a legkisebb elzáródás végzetes lehet (kólika), a fehérjedús táplálék gyulladásos allergiákhoz vezet, és bár a ló nagyságrendekkel okosabb a kérődzőknél, ha számára életveszélyes proteindús kajáról van szó (lucerna, kukorica) képtelen mértéket tartani, bezabál, és kész a savós patairha gyulladás; annak ellenére, hogy a feje egy porszívó és még porleválasztó is van benne, a légúti allergiák egész tárházát képes felvonultatni a mikroszkópikus növényi részek belélegzése miatt; kiváló belső élősködő-repertoire szelektálódott ki mellé. Ezen kívül persze elérheti mindaz a kórság is, mely egy másik emlősállatot elér. Ha helytelenül tartják, ez a sok nyavalya akár egyetlen egyedben megjelenhet, szóval az állatorvosi ló aztán tényleg állatorvosi ló. Csak egy baj van: a lovak egyre ritkábbak, a tartás egyre jobb, a magyar egyetemek egyre szegényebbek. 2010-11-es tanévben az Állatorvosi Egyetemnek nem volt állatorvosi lova, Boriékhoz jártak a hallgatók lólábat tapogatni.

[2] Meg persze a öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra terjesztésen, A Haszonleső Harcsán és társain.

Helyet az ifjúságnak! 2ik levonás

2011-12-03T10:13:00.000-08:00

A Meztelen Ügynök feljegyzéseknek ez a legmocsarasabb tagja, mivel Magyarországon mind a műbírálatnak, mind a műbírálat befogadásnak a legrosszabb hagyományai érvényesülnek. Szóval, ha eddig nem voltak nagy sértődések, mostantól biztosan lesznek.

Én pedig nagyképű, bunkó, igazságtalan etc. leszek.

Az VAGYOK.

De ez mindegy.

Elsőbben is elfogultságaimat szeretném tisztázni:

1. A kiadvány alkotói közül eddig tudomásom szerint még ismeretlenül sem vesztem össze (Ritka öröm, mi? Bár kissé kopár…)

2. A kiadvány alkotói közül egyet személyes elég jól ismerek. Bukros Zsolttal korábban dolgoztam az Új Galaxisban, és remélem a megújuló (ez a szar örökké megújulásra szorul, olyan, mint a módszerváltás utáni országunk, furevör) Terrában is fogunk, még mielőtt Zsolt elfoglalt és profi íróvá növi ki magát. Pozitív elfogultságom a műveivel szemben valószínűleg érvényesül, bár a rendszerem ezeket a hajlamokat inkább elnyomja, mint támogatja – hacsak nem akarok szándékosan hazudni magamnak.

Néhány más alkotóval, köztük a túlságosan is lelkes Andy Baron szerkesztővel, összeültünk az SFportál-Avana SF nap utáni vacsorán. Nem vesztünk össze, nem is paktáltunk le, bár távozásom után ők talán meghallgatták Szélesi éneklését, és esetleg megváltozott tudatállapotba kerültek. Mindazonáltal csak Andy Baron írásait tudom azonosítani az értékeltek közül, mivel süket vagyok (csaknem, mint az ágyú), és a neveket megrögzötten elfelejtem. Arcokat nem… Szóval Bukros Zsolton kívül részemről semmiféle elfogultság nem érvényesül az írásokkal szemben.

3. Hagyományosan ellenséges vagyok az ún. paródiával (valójában a többnyire ócska college humorral) szemben.

4. Hagyományosan enyhe hányinger fog el az egyes szám első személyű elbeszélésmódtól – a rossz értelemben vett amatőrség szinte csalhatatlanul biztos jelének tekintem.

5. Két dologra különösen érzékeny vagyok: a rajzokra és a versekre. Nem bírom a kialakulatlan vizuális teljesítményt, különösen nem az ún. művészetnek álcázott/ideologizált/hazudott technikai tökéletlenséget. Kicsinyes és kötekedő leszek ettől.

Szerencsére versek nem jelentek meg az Ügynök első számában.

Az Ügynök novelláit úgy értékeltem, mintha az ÚG valamelyik pályázatára érkeztek volna, azaz az Irodalmi Térbe helyeztem őket, és ott elfoglalt koordinátáik szerint kaptak pontot. Az Irodalmi Térről itt olvashatsz, nem írok róla ehelyt többet azon kívül, hogy a szokásos 0-tól 10-ig terjedő pontozási rendszerekben az itteni 6 pont egynek felel meg. Az IT pontszám maximuma 17,32 (ilyen még nem volt, bár nem zárom ki elméleti lehetőségét – törekedjünk a tökéletesssségre, esetleg magosabb szempontból: „Írók! Alkossatok remekműveket!”) és az ÚG-ben általában csak a 10 pontnál többet elérő művekkel foglalkoztam. Volt olyan szerencsés idő, amikor szinte csak a még többet érőkkel.

Elvileg létezhetne olyan írás is, mely az abszolút origóban foglal helyet, azonban, ha jobban belegondolunk, valami gondolat a legrosszabb írásban is előfordul, így nulla pontot ez a rendszer sohasem ad. Bevallom, a praxisban akadtak írások, melyeket meg sem kíséreltem elhelyezni az Irodalmi térben. Egyszerűen, mert olyan súlyos elmebetegséget sugároztak, melybe nem kívántam belebonyolódni. Tudod, az ilyesmi ragályos. Mármint az elmebaj. Tényleg.

Én végigolvastam őket…

Az ÚG-s gyakorlattal ellentétben, ahol véleményt csak a visszautasított írások szerzői kaptak, a közöltek íróival szerkesztés közben cseréltünk eszmét, itt mindegyik műről írok valamit.

Nem kell azonban azt gondolni, hogy a tíz pont fölötti művek így, ahogy vannak közlésre valók. Lófaszt! Egy kis szerkesztés, slicing-dicing mindegyiknél szükséges lett volna publikálás előtt.

Úgy gondolom, az IT-ben elfoglalt hely, különösen a síkvektorok részletes ismerete elég jó támpontot ad a szerzőnek erősségei/gyengeségei felismerésére, most azonban biztos vagyok benne, hogy a látogatók kilencvenkilenc százaléka nem veszi a fáradságot, hogy megpróbálja megérteni a rendszert. Nem is követi a linket, pláne nem olvassa el, különösen nem lesz hajlandó elgondolkodni rajta.

Ráadásul a blogger idióta motorja a csinos táblázatokból valami iromba böhöncöt rekódolt, és nincs idegem mindegyikben kiütni ezt a faszságot - elnézést!

Tudom, hogy egy virtuális kézlegyintéssel elintézed az egészet, mondván: „Hülye fasz, mérni akarja a mérhetetlent!” vagy „Idióta balfrász újabb piti rögeszméje.” etc.

Hadd osszam meg veled! Tudod, ragadós…

Akkor kezdjük!

Andy Baron – Meztelen ügynök

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	5	5	0	5
G	2	0	5	3,5	6,18
E	0	1	1	1

Ha az abszolút koordinátákat nézed, akkor egy közepesen megírt, kevéssé átgondolt írást jelenik meg, melynek még nagyobb baja az eredetiség hiánya.

Ha síkokra lebontva nézed, akkor a stílus-gondolatiság vektor azt mondja: közepes stílusban, de az írói mesterség híjával megírt novellát olvashatsz. A mesterségbeli hiányosságok egyrészt terjedelmiek: az ötlethez és mondanivalóhoz képest a három oldalnyi terjedelem is erős túlzás. Másodsorban a manapság szinte alapkövetelményként felmerülő jellemábrázolás hiányzik, ez még klisék szintjén is alig érhető tetten. Harmadrészt a felismerhető írói szándék, nevezetesen a paródia sikerületlen voltát itt is „díjazom”: ha nem megy, nem kell erőltetni az ilyesmit – ez meggondolás kérdése.

Ha a stílus-eredetiséget nézed, azt látod, hogy nem létezik írói hang [1]. Konkrétan itt az unalomig ismert, bennfenteskedő college humor akarná jelenteni a stílust, amivel személy szerint már torkig vagyok. A paródia rosszul sikerült megvalósítását, mint stilisztikai elemet itt kellett számon kérnem.

A sci-fiben a gondolatiság-eredetiség különösen fontos, hiszen – különösen a novellák – az ún. ötletre épülnek. Nos, ebben az esetben az ötlet eredetisége meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után. A humor minőségét itt inkább negatívan veszem számba a gondolatiság megítélésekor. Sörözés közben az ilyesmi elég szórakoztató – az irodalomban azonban ebben a században már abszurditásként sem érvényesül.

Nestor Fairlane – Démonparfüm

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	7	7	0	7
G	7	0	6	6,5	10,36
E	0	5	3	4

Bukros Zsolt a legmegbízhatóbb színvonalú szerző a hazai kezdők közül. Történetmondásban, jellemábrázolásban, főleg, ha kalandokról esik szó, már nem sokat kell hozzátennie veleszületett mesélőtehetségéhez. Dolgoztunk együtt – együttműködő készsége minden szerkesztő álma. Ami a novella IT pontjaiból is látszik, egyetlen téren gyengébb – saját írói hangját (annak ellenére, hogy az írásait stílusuk alapján, mint most is, máris felismerem) és a kalandtörténeteknél valamivel mélyebb saját tematikáját még fel kell fedeznie. Biztos vagyok benne, hogy megjönnek ezek is.

Boros György László – Isten lábnyoma

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	6	6	0	6
G	6	0	8	7	10,49
E	0	3	7	5

Ennek az írásnak a meggondoltság és a tematikai eredetiség az erőssége – ezek emelik a kötet élmezőnyébe. Az alapötlet kiváló, szellemes és minden tekintetben korszerű, a megoldás, bár kiszámítható, de általában váratlan, a megvalósítás az írói mesterség szempontjából szinte kifogástalan. A hiányosság leginkább stiláris: hiányzik belőle az erő, frissesség és a törekvés az eredetiségre.

Urbánszki László – Tűzben égsz majd

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	4	4	0	4
G	2	0	5	3,5	5,68
E	0	3	1	2

Nehézkesség, átgondolatlanság, és az eredetiség jó messzire kerülése jellemzi ezt az írást – irodalmi közhelyek, fogalmazás: a legrosszabb fajta középiskolás irodalomdolgozatot idézi. Egy történelmi témát nem szabad így feldolgozni – különösen, ha az ötlet is minden eredetiséget nélkülöz. Legalább stílusban kellene ilyenkor valamit mutatni. Ha még az sincs, minek megírni és/vagy megjelenteni az olyan írást?

Urbánszki László – Az íjász

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	4	4	0	4
G	3	0	6	4,5	6,96
E	0	3	4	3,5

Egy kissé jobb az előzőnél, de ezt csupán az alapgondolat kissé eredetibb volta okozza – optikai csalódás. Sok tanulnivaló van még itt, és kellene a szándék, hogy az író túllépjen a közepes, tizenkilencedik századi prózán. Ha pedig történelmi témáról van szó, melynek a fantasztikumhoz semmi köze (No time travellers, please!), a stiláris anakronizmus (általában minden anakronizmus) megbocsáthatatlan bűn: a tatárjárás idejének gyermeke nem gondolkodik huszadik századi módon és szóhasználattal.

Andy Baron – Szép álmokat, testvér!

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	4	4	0	4
G	2	0	7	4,5	6,73
E	0	3	3	3

Ez az írás mind a megvalósítás, mind a koncepció (ötlet) terén átgondolatlan. A koncepció így természetesen könnyedén maradt eredetiség híján: a hibernációs/mélyálmos űrutazás téma végtelenbe tartó számú feldolgozásának újabb kísérlete. Az eredetiség hiánya önmagában nem baj, ha az irodalmi megvalósítás elfedi ezt a hiányosságot. Itt nem ez történt: az írás már terjedelmében is körülbelül háromszorosa annak, amit az ötlet megkívánna. A zavaros tematizálás nem javít, csak ront a helyzeten: amíg az ember abban a hitben ringathatja magét, hogy valami abszurdot olvas, még reménykedik, amint azonban az abszurditás ellaposodik, és felrémlik az elcsépelt sci-fi klisé, minden remény oda.

Héder Ingrid – Ecc, pecc, megdöglesz!

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	4	4	0	4
G	2	0	3	2,5	5,34
E	0	4	1	2,5

Nem a kötet leggyengébb írása, de a legfeleslegesebb – tematikája folytán. Horrort, thrillert, krimit azért írnak általában, mert rémíteni, borzongatni, gondolkodtatni akarnak, vagy mindezeket együtt. Itt mintha valami traumát, gyűlöletet próbált volna kiírni magából a szerző. Az ún. borzalmak öncélú ábrázolása nem vezet sehová, különösen, ha valójában nem is ábrázolják őket. Az őrült sorozatgyilkos témája annyira elcsépelt már, hogy tulajdonképpen csak a zseniális színészi játék képes életben tartani – filmen. Ha valaki képes megírni Antony Hopkins Hannibál figuráját, úgy, hogy ne tűnjön koppintásnak, hogy új és eredeti legyen – le a kalappal, írja! Itt erről szó sincs. Az irodalmi megvalósítás is kétséges, bár a szerző fejlődőképesnek tűnik.

Ha már mindenképpen muszáj írnia (mert az írónak muszáj), akkor írjon! De előtte találja meg a hangját és a témáját, ne akarjon olyan buszra szállni, amely már évekkel ezelőtt elment.

Bora László –Váratlan szövetséges

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	4	4	0	4
G	2	0	5	3,5	5,68
E	0	3	1	2

A kaland paródia tematikailag veszélyes küzdőtér. Nagyágyúkkal kell megküzdeni annak, aki beszáll, még Magyarországon is. A vesztesek nyugalma egy dolog, eleve vesztesként kezdeni egy másik. Ha van választás, hogy ne szálljunk be ebbe a mezőnybe, akkor ne tegyük! Annyi mindenről lehet még érni, és annyi mindenféleképpen máshogy. Lásd bővebben az első novellánál.

Bökös Borbála – Üzenet a múltból

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	7	7	0	7
G	5	0	8	6,5	10,01
E	0	3	3	3

Egészen jó írás, sokrétű, hitelesség felé hajló jellemábrázolással. A fantasztikum a lehető legfinomabban, szinte észrevétlenül van jelen, abban az értelemben, amit igencsak kedvelek: talpunk alatt kvantumszél fütyül.

A hitelességet azonban az ábrázolás túlhatározottsága rontja. Ekkora terjedelemben felesleges, kontraproduktív ennyire kibontani a szereplő éneket. Bizony át kellene gondolni az irodalmi megvalósítást: a téma nagyobb terjedelemért, kibontásért kiált. Legalább egy kisregényt képes a hátára venni. Biztatom az írót, hogy próbálkozzon meg az átírással. Azt viszont át kellene gondolni, hogy mekkora valószínűséggel jutottak ki a fogva tartottak levelei a haláltáborokból – a történet hitelességét más nem veszélyezteti.

Nestor Fairlane – A bosszú törvénye

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	7	7	0	7
G	4	0	7	5,5	10,21
E	0	5	5	5

Eredeti alapgondolat, kiváló ábrázolások – kínzón didaktikus, totális csőd befejezés. Ez rejlik a Stílus-Gondolatiság síkon kiugróan alacsony (Zsolthoz képest) 4 pont mögött. Korai, kiforratlan írásnak tűnik, megérdemelt volna egy átírást a megjelentetés előtt. Erre lenne jó az irodalmi szerkesztő.

A novellára egyébként ugyanaz áll, mint amit a Démonparfümnél írtam.

Mickey Long – Nő a tét

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	3	3	0	3
G	2	0	2	2	3,74
E	0	1	1	1

Átgondolatlan, meggondolatlan, kiforratlan, gyengén, a sovánka ötlethez képest óriási terjedelemben megírt, klisés kalandtörténet, az eredetiség szikrája nélkül. Mindez leszállított árú college humorral spékelve. A végeredmény mindannak farbakúrása, amit irodalomnak gondolunk, beleértve a lektűrt is.

Az írónak talán másféle olvasmány- és filmélményekre lenne szüksége, és kicsivel több önfegyelemre a publikálás előtt. Nem kell minden kósza ötletet megírni, pláne nem kell minden írást első változatban megjelentetni. Sokszor a végsőnek hitt változatban sem. Ha pedig valaki mindenáron meg kíván ragadni a kalandoknál, az tanuljon Morgantól, Dietz-től, vagy Szélesitől, Fonyóditól, vagy akár Bukros úrtól, ha már egy szerkesztőségbe kerültek. De valakitől mindenképpen!

Mickey Long – Ébredés

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	5	5	0	5
G	2	0	3	2,5	5,94
E	0	2	2	2

Minden áll, ami az előzőre, bár valamivel gondosabb munka. Legalább nincs benne college humor. Van viszont bőven divatos urban fantasy klisé a legolcsóbb minőségből.

Andy Baron – Zokniverzum

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	5	5	0	5
G	5	0	7	6	8,77
E	0	1	7	4

Ez már helyes iránynak látszik, ha valaki mindenáron humort, iróniát, abszurdot akar a sci-fibe vinni. (Ti. nem okvetlenül muszáj. [1]) Persze a megvalósítás még messze jár a jótól: gyenge közepes. Az írás terjedelme jócskán meghaladja a kívánatost, a nyelvezet nehézkes, közhelyes fordulatokkal, a narráció zavaros.

Andy Baron – Köztünk vannak

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	5	5	0	5
G	2	0	7	4,5	8,38
E	0	5	5	5

Bár az ötlet nem igazán eredeti, és a megvalósításban ugyanazok a gyengeségek érhetők tetten ebben a műben komoly ígéret lenne. (Már ha nem jelent volna meg…) Sokkal gondosabban ki kellett volna dolgozni, a fordulatot váratlanná tenni a legvégén – így az egész: ejaculatio praecox. Meg kell tanulni az információ visszatartásának módját ilyen helyzetben, nem az ötletünkben gyönyörködve nyilvánvalóvá tenni az első adandó alkalommal (az illusztrációkról se’ feledkezzünk meg!), meg- és elhatározni a megfelelő terjedelmet. Ebben a koncepcióban az írás túlságosan hosszú az ötlethez képest. Egy hosszabb változat, fordulatosabban, valamiféle kísérlettel szereplők ábrázolására, a fordulatban rejlő feszültség fenntartására sokkal jobb eredményt hozna.

Nestor Fairlane – A látnok

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	7	7	0	7
G	7	0	7	7	11,58
E	0	5	7	6

A kiadvány legerősebb írása. Ötletes, átgondolt, megfelelő terjedelmű, arányos.

Kovács Flórián – Méregzöld album

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	6	6	0	6
G	5	0	7	6	10,39
E	0	5	7	6

Ez is erős írás. Ami hiányzik belőle az egy csipetnyi szakma – kissé hosszú lett. A tartalom rettenete és az elbeszélés hideg közönye kiválóan ellenpontozza egymást.

Az jutott eszembe közben, hogy milyen szörnyeteg korban is élünk, amelyben sorra születnek ilyen tartalmú írások. A reménynek még az illúziójával sem találkozhatunk, mintha fiatal íróink nem látnának semmi jót, szépet a jelenben és a közeljövőben.

Nestor Fairlane – Páncélosok

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	7	7	0	7
G	2	0	8	5	9,29
E	0	5	2	3,5

Valamiféle ujjgyakorlatnak tűnik, a tehetséges kezdő bemelegítése, játék, kísérlet – ennek megfelelően túlságosan terjedelmes. Természetesen még nem túlságosan eredeti, a kezdő rácsodálkozása a tematikára világosan tetten érhető.

Az ilyesmit nem publikáljuk, de nem is dobjuk ki: meghagyjuk az irodalomtörténészeknek, hogy a halálunk után csámcsogjanak rajta, és/vagy az élősködő örökösöknek, hogy facsarjanak ki belőle egy kis pénzt valami ostoba szerkesztőből. :-)

? – Soli El (majdnem összes) története

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
Tengely	S-G	S-E	G-E	Koordináták/2	Pont
S	3	3	0	3
G	1	0	3	2	4,12
E	0	1	3	2

Az előszó méltó párja, abszolút szerzői és szerkesztői tévedés. Inkább nem is elemzem.

Pár szót az illusztrációkról. Itt keményebb leszek, és felteszem, egyébként is jobban fáj a képzőművészeti teljesítmény bírálata az alkotónak, mint az irodalmi produktumé – egyszerűen, mert a képzőművészeti a ritkább és sokrétűbb tehetség. De üsse kő, ha vágni kell, és a vágás segít, vágjunk mindig minél mélyebbre!

A képzőművészeti ábrázolás sokszintűsége két dologgal bizonyosan együtt jár: a hibák sokkal nehezebben korrigálhatók, ha korrigálhatók egyáltalán, és még több gyakorlás és alázat szükségeltetne ahhoz, hogy valaki vegye a bátorságot a széles nyilvánosság elé járuláshoz.

Az Ügynök illusztrációi esetében ehhez az összetett problémakörhöz még hozzájárul, hogy a novellák jó része paródia, és ilyenkor nagy a kísértés, hogy a hozzájuk tartozó vizuális tartalom valamiféle karikatúra legyen. Ráadásul a magazinban találhatók elkülönített karikatúra szekciók is. A karikatúránál pedig – miként a képregénynél – alapkövetelmény, hogy a vizuális tartalom önmagában is ellássa a célt, amit a szöveg szándékol, azaz a karikatúra poénja vizuálisan is megjelenjen, a kép ne csupán illusztrálja azt – magyarán látható képi humorra van szükség.

Mivel az ügynök illusztrátorai/illusztrátora/szerkesztője a fent leírt túlnövekedett fába vágta a fejszéjét, minden együtt állt a képi katasztrófához.

Általában elmondható, hogy ilyen nyomdai grafikai minőséggel magára valamit is adó kiadvány nem jöhet elő. A ceruzaskicc nem nyomdai forma, még akkor sem, ha időközben feltalálódott a scanner és a digitális szerkesztés. Egy nyomdába kerülő illusztráción tiszta vonalak, jól definiált tónusok legyenek (hacsak nem éppen az ellenkezője a cél, de a sci-fiben ez nem jellemző) – magyarán letisztult, befejezett művek kerüljenek a képszerkesztő elé. A reszketeg, szőrös ceruzavonal, hacsak nincs külön vizuális üzenete, csupán egyet árul el: az alkotó rossz értelemben vett amatőrizmusát.

A Roham képi tartalmáról például sok mindent el lehet mondani a vegytiszta okádék jelzőtől a zseniálisig, de egy jellemző igaz volt rá szinte a belterj végső felbuzgásáig: a grafikai megjelenés nem volt amatőr.

Általában az is követelmény lenne, hogy a vizuális alkotó ne álljon addig a szélesebb nyilvánosság elé, amíg a szakma a kisujjában nincs – magyarán, grafikus addig dolgozzon a fiókba vagy a családnak, haveri körnek, amíg nem rajzol úgy, mint az ördög.

Különösen igaz ez a sci-fi-re. A sci-fi befogadói kilencvenöt százalékban realista megvalósítást akarnak, még akkor is, ha a téma fantasztikus. Nincs itt ellentmondás: a sci-fi tárgya az ember – fantasztikus helyzetekben. A lehető legreálisabb ember a lehető legfantasztikusabb helyzetekben – nem is lehet igazán másképpen ábrázolni, legalábbis a sci-fi vizuális kifejezése még nem találta meg ennek formáját.

Realizmusról viszont ott, ahol alapvető és mély rajztechnikai, anatómiai, drapéria, kompozíciós és tárgykultúra hiányosságok vannak, kár beszélni. Kegyes öncsalás, ha a rajztechnikai hiányosságot az alkotó azzal fedezi, hogy groteszk és/vagy fantasztikus témát ábrázol – ha hiány van a rajtudásban, az ilyesmi nem takarja el, csak még nyilvánvalóbbá teszi. És egy kissé nevetségessé.

Nem azt mondom, hogy teljesen reménytelen, a rajzok mennyisége nagy elszántságot, a minőségük létező (bár olykor nehezen felfedezhető) potenciált sejtet, de hogy jó legyen valaki, ahhoz – mint mindenhez – tízezer órányi gyakorlás szükséges. Az anatómiát, drapériát, kompozíciót meg lehet tanulni, tárgykultúrát lehet szerezni. De kár volt ebben a fázisban kijönni ezzekkel.

Már az előző feljegyzésben is utaltam rá: túl sok a rajz a magazinban. Az alkotó(k) publikálási baszdühe érthető, de nem elfogadható – nem önmagunknak rajzolunk, hanem a magazin forgatóinak. Ilyen mennyiségű illusztráció kontraproduktív, annál is inkább, mert egy jobbára ötletre, poénra, meglepetésre épülő tematikában, kifejezésmódban az illusztráció könnyen megölheti éppen a textuális váratlanságot. Ráadásul némely illusztrációnál szinte érződik a verítékszag: „Kell ide egy rajz. Kell ide egy rajz.”. Nem sokkal jobb a helyzet ott sem, ahol az illusztrátor láthatóan tobzódott a témában – a mennyiség az istennek sem csapott át minőségbe.

Felhívnám az alkotók figyelmét néhány vizuális mélypontra: a 13. oldalon látható valami, a 22. oldal máglyára vetett nőalakja, a Vigyázz, kész, rajz! szekció darabjai, az 55. oldalon a küzdelem.

Külön megjegyzést érdemel az Andy Baron által jegyzett Pályaválasztási Tanácsok szekció, mely valahol a karikatúra és minimális terjedelmű (egy kocka) képregény között áll. Ilyesmit csupán akkor szabad csinálni, ha mind a vizuális, mind a textuális humorban a csúcsot képes nyújtani az alkotó. Ha csak az egyik is gyengébb, billen az egész. Ez a rovat nem tudja, merre dőljön. Az ilyen fajta humor nagyon rendben van sörközi állapotban, kollégiumi szobákban – irodalmi környezetben több mint kétséges.

Hát, a végére értem. Ami eddig ez ügyben részemről esett, jobbára ténymegállapítás.

A következő feljegyzés arról szól majd, mihez is kellene kezdeni – szigorúan szerintem – az Ügynökkel, és – hadd nevezzem a továbbiakban így! – az Ügynök-jelenséggel, nekünk, befogadóknak és nekik, alkotóknak.

Jegyzetek:

[1] Egy későbbi feljegyzésben kitérek majd arra, miért lehetetlen szinte elvileg is, hogy ilyesmit leljünk a paródiában.

Helyet az ifjúságnak! 1ső levonás

2011-11-16T15:01:00.000-08:00

Nagyon erőteljesen kapcsolódik ez a feljegyzés a tegnapelőttihez, amennyiben itt is kezdőkről és minőségről lesz szó.

Interlude: Megígértem magamnak, hogy Star Wars fikázás nem lesz, de nem volt még oly balfrásznak tett ígéretem, melyet betartottam volna, így előbb egy kis lament a jó dolgokat felfaló profitéhség és internet ebből fakadó álnoksága fölött. Történt ugyanis, már vagy egy évtizeddel ezelőtt, hogy a jó Lucas (aki, mint tudjuk, szintén a világ legokosabb embere, vö midikloriánok) egy független internetes site-ra/szervezetre, az AtomFilm-re bízta a SW Fan Film Competition, vagy mi a szösz organizálását. Ez a műfaj és tematika ugyan enyhe hányingert hoz rám, de nyerítve röhögni szeretek, így legalább a paródia kategóriát megnézem, megnéztem, visszamenőleg is. Kétezerhatban aztán egy valódi remekmű született Sith’d címmel egy bizonyos Brian Silva rendezésében, mely azóta is a kedvencem. Történt azonban azóta más is. Az AtomFilm jó biznisznek látszott, kétszer is gazdát cserélt, és mostanra a Sith’d eltűnt az oldalról, de eltűnt a netről is. Tegnap órák hosszat kerestem mindenféle variációban, és nem találtam meg! Dear Sirs,
Please, show me the costs of maintaining an archivum able to keep the works of your own former competition winners. Maybe I can support ComedyCentral with some petty cash to avoid the obvious economical collapse caused by this kind of archiving activity. Best Regards and with full respect fuck your site, you bastards!

E kis kitérő után térjünk vissza az eredeti témára, miről persze halvány fogalmad sem lehet, nyájas olvasó! Oly jó szívvel veszem, hogy nem kell többé kiegészítenem a nyájast csürhéssel, mivel úgy hallottam a csürhe feloszlott vagy legalábbis kezes bárányokká változtak, így mindnyájan egy meleg, békés, közös akolban bégethetünk!

Vagy nem? A bárányok sem hallgatnak?

Úgy hallottam, nem. Bégetésnek álcázott röfögés a mindenható magas (vagy magos?) minőségről elért valamihez, ami eddig nem volt, de miután lett, természetszerű, hogy azonnal megtámadtassék, és szarba aláztassék. Hogy mire is gondolok?

Van ez az izé.
Ez a Meztelen Ügynök, amiről valóban jó lenne tudni, mi is akar lenni, de ami, akármi is legyen, a boldog emlékű Roham (azért boldog, mert már csak emlék) óta az első komolyabb (Vedd képletesen, egyelőre, plíz, kérlek!) kezdeményezés rendszeresen megjelenő fantasztikus irodalmi magazin létrehozására.

A bajok persze számosak az Ügynökkel, koncepcionálisan elhibázott formájában, küllemében és szerkesztési elvében.

1. Forma. Úgy gondolom, az Ügynök létrehozói a fiatalabb generációból kerülnek ki, emiatt nem érezhetnek nosztalgiát a klub és fanzinkorszak rettenetes produktumai iránt, melyeket a technika és az ideológia akkori állása miatt többnyire az A4 vagy A5 formátum, és a tűzőkapcsos kivitel jellemzett (a stencilen szerencsésen túlhaladtunk már). Mégis, valamilyen ismeretlen oknál fogva (talán anyagi?), a magazin formája ezt a világot idézi, erőteljesen sugalmazva, hogy tartalomban is hasonló szintet várhatunk.

2. Küllem. A „túlszponzorált fanzin” külső (© Csupor Béla, nem erre a kiadványra vonatkozóan), a gyenge kivitelezésű, átgondolatlan vizuális orgia kívül-belül, a döglött színnyomás a borítón, a koncepció nélküli, talán bulvárparódia, talán egyszerűen csak ügyetlen grafikai tervezés és tipográfia, az illusztrációk reménytelen technikai és művészi gyöngeségei és tobzódása (az illusztrációkra majd külön kitérek), az összevissza tördelés, csak megerősíti a fentebb jelzett érzést, az „Ingyen se kéne!” fölhorgadását a potenciális befogadóban. A Roham magazin késői számainak vizuális tartalma ugyan hányingert váltott ki minden jóérzésű emberből, a tördelés és tipográfia azonban a kezdetektől a végig bivalyerős, következetes, profi igényességet sugárzott.

3. Szerkesztés. A legfőbb baj, hogy szerkesztési/szerkesztői koncepciónak nyomát sem találni. Nincs világos üzenet, hogy mit is akar ez a kiadvány, milyen olvasóközönséget céloz, milyen tematika/világnézet szerint közöl, milyen színvonalú szerzőkkel dolgozik etc. A címlapon ugyan ott virít, hogy „Szórakoztató Irodalmi Magazin”, a „szórakoztató” azonban manapság szinte bármilyen sajtótermékre áll a Blikktől a National Geographic-ig bezárólag, az irodalom meg, ugye, Fejős Évike, Lakatos Levente, Steiner Kristóf és társaik írói debütációi óta elég sikamlós és szuttyogós valami lett. Az a közönség pedig, akikhez az irodalmi tartalom szól (lásd később) nem elsősorban szórakozás céljából olvas. Fájóan hiányzik mindezek, vagy legalábbis egy részük deklarálása valamiféle szerkesztői üzenetben, legalább a legelső számban. A szerk. üz. helyét itt valamiféle parodisztikus novellaszerűség, a magazin kerete foglalja el, a szerkesztő tollából. Idáig jutván az olvasóban megvilágosodik, hogy a szórakoztató mit is jelenthet a címlapon: a szerkesztő bizonyára kiválóan szórakozott közben.

Koncepciónak azonban mindez kevés. Annál is kevesebb, ha a koncepció arra szorítkozik, hogy a szerkesztő írásait közöljük, meg még amelyik haveré belefér, és lehetőleg mindent illusztráljunk agyon, hátha az olvasó nem tudja elképzelni, mi is áll a szövegekben. Ez a két vonás megint csak tipikus jellemzője a fanzinkorszaknak. (Meg a Rohamnak) És nem működik! Sohasem működött.
Legelsőbben: ha csak nem Asimov az illető, a szerkesztő lehetőleg ne közölje saját írásait saját magazinjában. Hadd mondjam ki egyenesen: ez tilos! Nem csupán azért, mert etikátlan, hanem, mert szakmailag sem védhető.
Olyan csiklandós érzést okoz ez a torokban.
Másodszor: ha már elvileg van (irodalmi) szerkesztője a lapnak, akkor (irodalmi) szerkesszen szegény! Ennek első lépése a gondos válogatás, majd, ha szükséges, a válogatott művekbe való aktív beavatkozás. Abból semmi érdemleges nem jön ki, ha mindent, ami beesik a szerkesztőségbe, válogatás nélkül, ahogy van, az utcára lökünk. Legfeljebb betördeljük, de már az elemi helyesírásra/nyelv és szóhasználatra etc. sem ügyelünk túlságosan. Meg teszünk mellé illusztrációt. Galore.
Harmadszor: ha már a képszerkesztő és az irodalmi szerkesztő nyilvánvalóan ugyanaz a személy (sőt, ők ketten nagyrészt közös halmazt alkotnak a grafikussal is), tudni kellene, hogy mire való az irodalmi illusztráció. Nem másra, mint a szöveg vizuális támogatására – ha alapja a szöveg. Az illusztrációnak nem dolga elmondani, hogy mi van odaírva, hanem arról kell beszélni, hogy egy más kifejezésmódban alkotó személyre hogyan hatott. Más kérdés, ha az illusztrációnak semmi köze sincs a szöveghez, csupán helykitöltő, hangulatfestő, etc. Akkor mindent szabad a grafikusnak, és a képszerkesztő dolga, hogy odaillő illusztrációt illesszen adott helyre. Egyik esetben sem működik azonban, hogy a szöveget agyonnyomjuk illusztrációk özönével. Éppen ellenkező hatást ér el az egész. A kép nem támogatja a szöveget, szétesik az egész, agyonnyomják a befogadót. A Roham késői számainak képi világától az ember gyomra kifordult, de az illusztrációk sohasem nyomták agyon a szöveget, az egyensúly megmaradt.
Ez alkalmazott műfaj – a megrendelő a szöveg. Nem elsősorban a grafikus, pláne nem a képszerkesztő művészi ambícióinak kiélésére a cél – persze az is szükséges, de egyensúlyíra kellene törekedni.
Magáról a képi minőségről (is) majd holnap értekezek, túl fáradt vagyok most folytatni. Azt tudni kell még ennyi szarházás után részemről is, hogy a zord/röhejes/szánalmas/forradalmi (kinek-kinek vérmérséklete és ízlésbeli állapota szerint) fizikai külső nem annyira rossz irodalmi belsőt takar, mint amilyenre a vizuális megjelenés alapján számítanánk. Ez ugyebár meglepetés (nekem is az volt, a fentiek után nem kevés prekoncepcióval nyúltam hozzá [vö. csipesz]), mert a szarházók közül nyilván kevesen olvasták el/végig.

Interlude: Egy megjegyzés kérte, hogy az e-bookos kerekasztalról részletesebben számoljak be. Hadd valljam be: nincs túl sok kedvem, mivel
1. az első feléről lekéstem
2. a második felén csak számomra érdektelen vagy felháborító/elrettentő dolgokról esett szó
3. az asztal személyi állománya kissé kétséges volt előttem (nem azért, mert én akartam kinn ülni).
Pár dolog nyilvánvalóbb, mint egy évvel ezelőtt:
1. A kiadók-terjesztők minden valószínűség szerint valamiféle kartellt fognak alkotni, így az e-book ár pár évig lehetetlenül magas lesz
2. Ha annak idején Guttenberg kizárólag a gazdasági hatásokkal törődött volna, mint az e-bookmakerek (kiadók, terjesztők) most, nem lenne nyomtatott könyv.
3. Nem fogják fel valójában új közegként
4. Az e-paper valamiféle fétis a többség szemében az LCD-vel szemben – nettó agyalágyultság.
5. Leereszkedett és terjeng az e-read lila köde.
6. Pártunk és kormányunk szabályozási/törvényalkotó baszdühe ide is ki fog terjedni
7. Létezik egy megközelítés, mely a papírkorszak végének felháborító elveit viszi tovább: tudniillik azt, hogy a szerző, aki pedig egy könyv elsődleges és legfőbb értékét teremti, az általa teremtett tartalommal együtt le van szarva. Kb. az e-booknál nem az a lényeg, hogy mit olvasunk benne, hanem az, ahogyan olvasunk.
8. Egyelőre több múlik a pénzügyi szolgáltatón, mint az e-könyvkészítőkön.
9. Eldőlni látszik, bár még futják a köröket, hogy lezárás vagy nem lezárás.
10. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol a nők: nők, a férfiak pedig: férfiak.
+1 A decemberi Írószövetségbeli találkozónkon az elmúlt egy év e-book tanulságairól lészen szó.

SF napozás

2011-11-14T14:56:00.000-08:00

Nem volt tanulságok nélküli ez az izé. Mármint ez az SF portal-Avana sci-fi nap szombaton.

A részvétel persze a szokásos: a különféle sci-fi szervezetek honlapjainak több száz/ több ezer fős látogatottsága valamiképpen mindig ugyanazt a három tucat arcot eredményezi a rendezvényeken, akiket már olyan jól ismerek. (Igazságtalan vagyok: voltak számomra újak is – erre még visszatérek) Szeretlek benneteket, de olyan ez már lassan, mint egy régi házasság: ki ez a vénasszony, aki az ágyamban horkol?
Mindenesetre a Trombitásban este többen ünnepeltük a sci-fi nap létét, mint magán a sci-fi napon.

A programban először volt az az olasz valami, hogy bebizonyítsa az emberi ostobaság végtelenségét. Nehogy megzavarjam az ünnepi áhítatot, csak illendőségből nem nyerítettem végig a filmet. Különös tekintettel a kisköcsög dzsedi-re, aki lerobbant fénykardját szikráztatta, mint egy kiürült benzines öngyújtót, majd javítgatta valami űberforrasztópákával, mondván, hogy valami mágnesgyűrú, vagy miafasz levált benne, és így nem működik (vö. anyád fénykardja). Nem az gáz, hogy ez poén, hanem, hogy a gyűrűszart egészen komolyan gondolták, és a poén az alkotók szándéka szerint a kisdzsedi köcsögségében rejlett. Haha.
Az olaszok adták a világnak Dantét, Leonardót, Machiavellit, Brunót, Galileit, Verdit, Fellinit meg Ecót. Most ez van. Berlusconi meg a Dark Ressurection.
A tanulság mellesleg, hogy – nem csak a kötésig eladósodott dél-európaiaknak, de úgy nagyjából az egész civilizált világnak – le kéne már valahogy szakadni a Szart Varrsz univerzumról, mielőtt totál impotenssé válik mindenki.
Nekem mindenestre szimpatikusabb az efféle fanfiction:

A mediterrán néplélek nyújtotta vizuális és intellektuális orgia után Szélesi próbálta megmagyarázni a bizonyítványt, hogy a forgatókönyvírás immár nyolcvan éve kőbe vésett szabályai ellenére miért is határ szar a filmfelhozatal kilencven százaléka – beleértve természetesen a talján filmcsinálók fentebb említett remekét. Számomra Sanyi előadásának két legnagyobb tanulsága, hogy milyen szánalmasan bedrótozott az a csodálatos emberi agyvelő és, hogy a filmkészítés nem egyéb, mint kifinomult tömegmanipuláció.
Nagyjából úgy működünk, mint a Shrek karácsonyi rövidfilmben Kandúr: meglátunk egy lelógó bojtot, és kapát-kaszát meg az agyunk jobbik felét eldobva játszani kezdünk vele.
A macskák legalább időnként csinálnak értelmes dolgokat is. Például dorombolnak, és egyes hisztérikus/ezoterikus tanok szerint ez az egyik legmagasabb szintű energiaátadás. Mármint a doromb.
Ha Sanyinak igaza van – és miért ne lenne? –, művészetről és esztétikáról csacsogni teljesen fölösleges, mert csak az emberi agytörzset kell a kellően időzített pillanatokban a megfelelő érzékszerven keresztül buzerálni.
(Ide tartozik nyilván, hogy az emberi evolúció eljutott arra szintre, hogy a mozikban alapból nyolc deci kólát adnak egy film meg a gallon pattogatott kuki mellé – kiválasztószerveink kapacitása örvendetesen növekszik.)

Ezután volt a kisteremben a Szekértáborbontás, ami arra lenne hivatott, hogy összehozza azt, ami már jó ideje különvált és úgy is akar maradni, kivéve persze, ha nem uralhatja az egészet, mert akkor még békül is, hátha a békétől boldoguló bárányok a legteljesebb szeretet, egyetértés és demokrácia közepette maguk fölé emelik.
Hogy erre az eseményre én miért is kaptam meghívást, máig sem tudom, sem utóda, sem boldog őse nem vagyok egyetlen SF-be involválódott szervezetnek, honlapnak, baráti társaságnak, (vér)Nyuszi rokonainak, barátainak és üzletfeleinek, de még a konkurenciájuknak sem. Nem akarok kibékülni senkivel, és velem sem akar kibékülni senki. Sajnos akkor kellett e jeles gyülekezést ott hagynom, amikor a résztvevők értésemre adták, hogy elmúltak már az azok az idők, amikor bizonyos szervezetek, honlapok, baráti társaságok, (vér)Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei, vagy ezek konkurenciájának ún. rajongótáborai nem tekintette embernek a nem hozzájuk tartozó lényeket. (Vö. amikor boldogult anyám pakisztániakra vonatkozó morgolódásomat így intézte: „Ne bántsd őket fiam, ők is csak élőlények!). Ez bizonyára így van. Mármint hogy mások ma az idők, etc. Örvendezzünk. Halleluja! Azt nem tudom, hogy egyébként mire jutottak, betegágynál volt jelenésem, de biztosan lesz majd erről tudósítás a neten. Galore.

Addig vissza se’ tudtam térni, amíg a színpadon le nem kellett ülnöm mindenféle szerkesztők társaságában a feljövendő SF írónemzedékről tartandó kerekasztalhoz, ami téglalap alakú volt. Előre készültem, aztán úgy jártam, mint a paraszt a műrepülőn a harmadik bukfenc után: A fene se’ gondolta, hogy az egész a nyakamba is folyik.
Eljutottam abba az állapotba, hogy ha azt hallom, minőség, előveszem a Browningomat.
Az kerekasztalt ugyanis egyre oda-odafelé gördítették, hogy a kezdő írók produktumainak két vagy még kevesebb százaléka üti meg az egyáltalán olvasható minőséget. Sajnos e kijelentéssel több baj van.
A legfontosabb, hogy alapvető definíciók hiányoznak ahhoz, hogy ilyet mondhassunk.

Mi a kezdő író? A tizenkét éves csitri és a mangán/SW-on/BG-án (etc.) cseperedő kamaszgyerek, aki lila lelkét locsolja vagy tesztoszteron tolulását ömleszti tinta formájában a papírra, respectively? Vagy az a kezdő író, aki rendszeresen publikál itt-ott novellákat, esetleg valamilyen íróképzésnek képzelt/csúfolt/hazudott kollektív onanizálásban is részt vesz, de önálló kötete még nincs? Vagy a szépirodalom írásából foglakozásszerűen élő két tucatnyi emberen kívül mindenki, beleértve az előző két kérdésben felsoroltakat is?
Mi az az áhított minőség? Ez a kérdést fel is tettem Lőrinczy Juditnak [Jud] (SF mag), aki villogó szablyájú valkűrként védi a magyar olvasók szürkeállományát a hazai silány minőségtől, bátran kijelentve, hogy tízből e szerencsétlen írások közül csupán kettő olvasható úgy-ahogy, de azok sem ütik meg valójában a mértéket. Választ nem kaptam, mert azt nem fogadom el válasznak, Vágó úr, hogy nagyjából az a minőség, ami angol nyelven megjelenik, mert azokat ő, Lőrinczy Judit [Jud] (SF mag) bezzeg tíz esetből kilencszer olvashatónak, sőt kiválónak is tartja. Judit kapott némi támogatást a nézők soraiból Takács Gábortól [acélpatkány] (SF mag), de ennek is az volt a lényege, hogy az a minőség, amit ő, Takács Gábortól [acélpatkány] (SF mag) minőségnek tart. Ami persze kortárs angolszász, természetesen.

Ez persze több tanulsághoz vezet.
Mivel az említetteken kívül az SF mag több prominense szájából halottam már ugyanezeket, az ember hajlamos azt gondolni, hogy az a minőségnek két alapfeltétele van :

angolul megjelenik
az SF mag azt mondja rá, hogy minőség

Hát, e tekintetben bizony valóban a megjelenő magyar írások maximum egy tízezred százaléka minőségi vagy még kevesebb, mert már az első feltétel is igen kevéssé teljesül, a második feltételhez pedig ráadásul egy követ kell fújni a fent nevezett jószolgálati szervezettel – amihez nem mindenkinek van hajlandósága. Persze, ez az exkluzív társaság nem is fogad be akárkit. (Mondjuk elvileg is nehéz, mert akit előzőleg leszarháztak, tehát a kilencvenkilenc százalék, az eleve kizárja magát magas köreikből saját alacsony minőségével.)
Reménykedjünk mindenesetre, hogy az SF mag mielőbb rátalál azokra a potenciális géniuszokra, akikből angol nyelven, saját szájízük szerint alkotó írókat nevelnek, és akkor itt lesz a Kánaán, nem jelenik meg többé silány minőségű fantasztikus írás kis hazánkban, sőt, magunk alá gyűrjük az egész angolszász piacot.

Nem kenyerem sem a paródia, sem a horror, itt abba is hagyom, nézzük meg komolyan és rettegés nélkül, mi is folyik itt!

1/a. Nem akarom magamat ismételni, hogy a kortárs angolszász megjelenések zömükben semmivel sem jobbak, mint a magyar átlag (most a könnyebbség kedvéért vegyük szigorúan az science fiction tematikát – Gaiman vagy Palahniuk nem ér!), kb. tíz százalékuk a maradandó alkotás. Döntse ezt el persze ki-ki maga – de hadd ne higgyük már el az SF mag mélyen tisztelt korifeusainak bemondásra, hogy csak másod(sokad)rendű irodalmat alkothatunk őangolszászságaik mögött! Mi lesz, ha az SF mag felfedez más nyelveket is? Még hátrébb szarháznak bennünket? Van még hova?
1/b. Összehasonlítani az angolszász nyelvterület félmilliárdhoz közeli létszámú natív olvasójtáborának (majd kétmilliárd a másodnyelvűekkel együtt), és az ebből extrapolálható számú alkotók irodalmi potenciálját a maximum tizenötmilliós magyarságéval, hozzászámítva gyönyörű nyelvi börtönünket is, hát…, hm…, felveti a sportszerűtlenség látszatát. Ha angolszász nyelvterületen tizenöt-húszévente jelenik meg egy Gaimanhoz vagy Cardhoz fogható nagyság, statisztikailag mikorra várható az örökérvényű magyar SF remekmű?
Vessük csak szépen össze az angolszász termés nagy átlagát és a magyart – mindjárt keskenyedne az Örök Kárhozat (feltételezett) Szakadéka.
2/c. Meg kellene gondolni, hogy ha egyszer megdől a nyelvtudás monopólium, és tömegesen szembesül az istenadta olvasó a sokat és egekig magasztalt angolszász minőséggel, esetleg kiderül, hogy a király gardróbja kihívásokkal küzd! Mi lesz akkor? Mi lesz az a Holdbéli minőség, melyet a magyar író sehogyan sem képes elérni?
3/d. Élt egyszer egy Kurt Vonnegut nevű angolszász író, akivel szívesen dübörgök együtt, és aki mellesleg (mármint amellett, hogy velem dübörög) ennek az unfairségnek kiváló leírását adta Kékszakáll című regényében:

„Úgy gondolom, ennek az okát azokban az időkben kell keresnünk, amikor az embereknek kis, rokoni közösségekben kellett élniük, talán ötvenes vagy legfeljebb százas csoportokban. És az evolúció vagy az Isten vagy valami egyéb úgy rendezte genetikailag a dolgokat, hogy a kis családok működjenek, hogy felviduljanak, hogy mindegyikben lehetett valaki, aki történeteket tudott mesélni a tábortűznél, és valaki más, aki képeket festett a barlangok falára, és valaki más, aki nem félt semmitől és így tovább.Ezt gondolom én. És egy ilyen rendszernek ma már nincs értelme, mert a mérsékelt tehetséget egyszerűen értelmetlenné tette a nyomtatott sajtó és a rádió és a televízió és a műholdak és a hasonlók. Egy mérsékelten tehetséges személynek, aki ezer évvel ezelőtt a közösség féltett kincse lett volna, ma másfajta munkát kell keresnie, mert a modern tömegkommunikáció révén eleve világbajnokokkal kénytelen naponta versenyre kelni. Az egész bolygó nagyon jól elvan azzal a kábé tucatnyi bajnoki teljesítménnyel az emberi szaktudás különböző területein. A mérsékelten tehetséges személynek persze palackba zárva kell tartania a tehetségét…”

és

„Az ő illusztrációi hatására akárhány fiatal művész felhagyott a művészettel, mondván: ’Istenem, sohasem leszek képes ilyen csodálatosat csinálni.’”

Na persze, 1987-hez képest most ott tartunk, hogy a liberalizmus önkifejezés-mítoszán felnőtt generációknak már nem veszi el a kedvét a világbajnoki kihívás. De nyugi! Ha az önmérséklet és önkritika a múlté is, a belső kétkedés helyét örömmel átveszik a minőség felkent papjai, és odaokádják a szemedbe az őszintét, mondván:

„Sohasem leszel képes ilyen csodálatosat csinálni, csimota!”

2/a. Ha már a szakadéknál, fair playnél tartottunk, annak (önjelölt) őre is van (volt). Mármint a Szakadéknak. Egészen addig a bizonyos kérdésig a töketlen fecskéről…
Kik hát a Magyar Fantasztikus Irodalmi Minőség Örök Kárhozat Szakadékának Önjelölt Őrei? Ki határozza meg a minőséget?
Nem extrapoláció, ha azt állítom, hogy az SF mag szerint természetesen az SF mag.
De miért kell ezt bárkinek elfogadnia?
Mi az Sf mag? Kik az SF mag?
Ki adott éppen nekik autoritást vagy miféle teljesítmény hatalmazta fel őket, hogy a minőség őrizőjeként, sőt meghatározójaként lépjenek fel?
Egy meglehetősen kétes hírnevű internetes site-tal (vö: ól) és néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író (Szinonímák) gyülekezetének (Titkolózva összehozott!!!! Egek! talán üldüzte volna őket valaki?) kellene meghatározni az egész minőségét?
Miért is?
Miért is pont ez a bizonyos, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete a meghatározó, és miért nem a többi, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete?
Ja, hogy más gatheringet nem erősít a néhai rpg.hu? Ez bizony behozhatatlan hátrány. Virtuális hangerőben.
Ha már itt vagyunk, ha az ól átföstődik, akol lesz, a gyesznyók máris ma született báránnyá változnak?

Egyszer kérdeztem vissza, hogy milyen fecske, magyar vagy amerikai, és máris csak az üres lózungok meg az angolszász bódulat jött válasz helyett.
2/b. Igen, azt mondtam, hogy szükség van a középszerre, és ez természetesen már helyben úgy jött le, hogy én kizárólag középszert akarok (egyesekben úgy, hogy magam is középszerű vagyok, még egyesebbekben – nyilván –, hogy még a középszerre is irigyen nézek), pedig csupán azt mondtam, hogy az egész irodalomban (meg a sportban, pl.) a zsenik felnövekvése a középszerű művek tömege nélkül lehetetlen volna. Hogy nem lesznek zseniális művek, ha minden indulást a csupán Holdban létező magas minőség jelszavával csírájában elfojtunk (lásd előbb Vonnegutnál), szanaszét szarházunk, ha már akkor elvesszük a kedvét a kezdő írónak, mielőtt megmutathatta volna, mit is tud valójában. De nyilván senkinek sem érdeke, hogy rajta kívül zseniális írók tűnjenek föl. Nekem sem.
2/c. Megértem én, hogy a genetikán nem változtathatunk. Ha valaki a világegyetem urának született, ha felsőbbrendű lény, félisten és makulátlan irodalmi géniusz, annak a közönséges halandók nem többek rongynál, akikbe legfenebb a cipőjét törli, és akikbe vitriolos tollát mártja (márcsa) de – bármilyen hihetetlen, a leszarházottak is emberek. Fáj nekik. Különösen akkor, ha méltatlan és méltánytalan, indok és érv nélküli a szarházás.Az a temérdek sértés, melyet kritika címén hint a tisztelt gyülekezet, vissza fog ütni. Felnő/felnőtt az a generáció, aki a jelenlegi sértegetőkhöz hasonlóan nem fogadja el a jelenlegi sértegetők „minőségét”. Szar lesz akkor. Fogak csikorognak majd. De késő lesz.
Szóltam.
2/d. Megírtam már korábban, hogy lehet gurunak lenni, de ha a guruságon túl a guru produktuma a közelében sincs annak, amit guruként hirdet, akkor a guruság hitelét veszíti. Márpedig ezen már túl vagyunk. Mégis fennáll a határtalan önbizalom és a parttalan lenézése mindazoknak, akik kívül állanak. Meddig?

Na, mindezek tanulságain el lehet gondolkodni, fel lehet fújni a torokzacskókat, vagy homokba lehet dugni a buksi fejeket. Kinek, kinek szimpátiája és vérmérséklete szerint.

Vissza a szombatba!
A Threthon Gyűrű átadását ugrottam, de első alkalommal a Gyűrű a legmegfelelőbb személyhez került. Juhász Viktor, gratulálok!

Utána már „csak” az e-book kerekasztal maradt a Kossuth Klubban. Szintén nem tanulságok nélkül.
Sajnos számomra az első súlyosabb tanulság az, hogy a papíros kiadáshoz/terjesztéshez hasonlóan az e-read irányadói is valahová az egyéb szempontok közé sorolják az olvasó igényeit. Azzal pedig, hogy minden művészeti alkotásban az értékteremtés kilencven százalékban a művészen múlik, nagyon szélsőségesen: a művész nélkül nincs alkotás, nem is óhajtanak mit kezdeni.
Ha nem tartalom, alkotója és a befogadója lesz az egyenrangúan elsődleges szempont az e-bookban, hanem csupasz és obskurus gazdasági érdekek, akkor kár is elkezdeni!
De biztosan csupán én vagyok túlságosan régi vágású.

És nap hivatalos része ezzel lezárul, maradt az ünneplés a Trombitásban, ahonnan leléptem egy marcipán Darth Vader társaságában, mielőtt Szélesi énekelni kezdhetett volna. Ugyan botfülű vagyok és kissé nagyot is hallok, de vannak dolgok, melyeknek már a koncepciója is riaszt.

Mielőtt azonban eljöttem volna, egy egészen biztosnak tűnő forrásból megtudtam, hogy annak idején egy bizonyos V. úr kifejezett kérésére került föl az a bizonyos Hannibal Lektor-féle Diagnózis „kritika”, és az is megerősítést nyert, amit régóta tudtam, hogy ugyanis kicsoda Hannibal Lektor.

Utálom, ha igazam van.

Az utolsó tanulságok: Ne menj SF napra, ha nem akarsz leégni, vagy ha mindenképpen elmész, legalább vigyél magaddal SF naptejet!

A mű vész

2011-11-08T12:20:00.000-08:00

El.
Én pedig meg.

Befejeztem a KIMTE Budapest 200 pályázatának zsűrizését, melybe úgy kerültem bele, mint Júdea helytartója egy kis zsidó szekta hitvalló fohászába, magyarán, a Nagy Író Zsűritag ideje fogytán megkértek erre az utolsó pillanatban egy balekot. Hozzáteszem, nem a Nagy Írót minősítem ezzel – ideje mindenkinek fogyhat. Viszont, hiába szeretem ezt csinálni, mivel immár másodszor esik hasonló: nagyon nem esik jól! Nem a kispadhoz számítom magam. Sose ültem rajta. Nem is fogok.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ebben a hangulatban értékeltem a beküldött műveket, ez a hangulat csak most, a munka elvégzése után desztillálódott le, és töltött még egy ujjnyit a

Interlude: Mögöttem két tizenkét év körüli kislányka a jelzáloghitelekről beszélget.

keserű pohárba. Salut!
A novellákról nem beszélek itten, annak megvan a maga helye (ahol nyilván megint csak nem kéri ki senki a véleményemet, valószínűleg – mórság, kötelesség, mehetés), hanem úgy esett, hogy e pályázatra kapcsolódó zenei produkciók is érkeztek az irodalmi alkotások mellé.

(Képzőmívészeti alkotások is, de mivel a grafikában érdekelt vagyok, inkább azokról sem írok most)

A versek és zeneművek viszont kiolvasztották az esztétikai biztosítékomat, pedig pár éve kénytelen voltam jó vastag dróttal megpatkolni.

1. A versforma NEM azt jelenti, hogy mindent szabad az olvasóval. Ellenkezőleg. A vers, szabad, vagy kötött, több kell, hogy legyen világmegváltó gondolatok leltárszerű sorolásánál, vagy az ún. lírai én érzelmi

Interlude: a buszra most felszállt egy kifejezetten szépnek mondható ifjú hölgy, káprázatos alakkal – a manapság divatba jött lógó ülepű nadrágban, melyet ilyen kialakításban eddig nem láttam: lógó ülepű sztreccsnadrág. Ehhez többet most hozzá sem teszek.

kitöréseinek pléhlavórjánál (vö. okád).
A vers a legmagasabb szintű irodalmi absztrakció, az általános legerőteljesebb megjelenítése még akkor is, ha konkrétan a költő kisszerű lelke vonyít is benne.
A vers a legtömörebb művészi kifejezési mód, hatalma van. Egyetlen párszavas kép egész sorsokat mesél el, hatásosabban, mint egész oldalnyi ömlengés.

A rímek…
Hajaj!
A rímek, ha vannak, a magyarban különösen fontosak. Minden magyar költőnek saját ríme van, miért kell megelégedni a legelemibb közhelyekkel?
Szóval, verset az írjon, aki IGAZÁN tud, mert jobban fáj, mint egy félrement kispróza.
Mindez akkor is igaz, ha verset véletlenül dalszövegnek hívják. Még akkor is, ha "csupán" rapnak szánt szöveg.

2. A zene, hogy építészeti hasonlattal éljek, előbb barlang volt, aztán sátor, majd fogadó, aztán kolostor, templom. Volt kor, amikor katedrálissá nőtt, aztán palota lett, majd laboratórium és üzemcsarnok. Ma – pláza. Aki úgy gondolja, hogy számára kielégítő zenei klisékből újabb krómmmal vagy kínai gyártmányú álegzotikummal „feldobott” plázabutikot vagy diszkót építeni, hogy kényelmesen kiszolgálja a tömegízlést – tegye! Lelke rajta. De inkább ne pályázzon ezzel ott, ahol elméletileg valamiféle intellektuális kihívás érhető tetten a pályázati kiírásban.

3. Szánalmas, hogy a sci-fi zenei megjelenítése megmarad az elektronikus szintetizátorok hangzásvilágánál – ráadásul poposítva. Bátortalanul megjegyzem, ez az ország a Solaris zenekar hazája. Tehát lehetséges másképpen…

Állottmese

2011-10-02T09:09:00.000-07:00

La Rochelle ostroma idején esett, bár ennek az égvilágon semmi jelentősége sincsen, lévén történetünk színhelye és mondott franczia város között több ezer mérföld a távolság, és lehet, hogy nem is akkor történt, illetve, hogy melyik ostromra is gondolok tulajdonképpen, lévén szegény La Rochelle folyton ostrom alatt álló vár, hogy Madár fészkére rátaláltak a szürkevarjúk, és a szülők kétségbeesett védekezésére fittyet hányva, agyonvágták a még röpképtelen fiókákat. Maguk a szülők is csak azért maradtak életben, mert a fészek pusztultával szomorúan vijjogva elröpültek.
          A szürkevarjú nagyon okos madár, van neki éntudta meg minden, és csapatban képes vadászni, ha akar, tisztára, mint a magyarok, így a fentieken sok csodálkoznivaló nincsen. Legfeljebb, hogy, mint a magyarok, néha akarnak.
          Mármint csapatban vadászni. De történetünk szempontjából sem a magyaroknak, sem a francziáknak, sem egyéb nációnak sincsen semmi jelentősége, így ezt most hagyjuk is abba!
          A lényeg!
          Madár a dúlás idején éppen nem volt otthon, lévén a legjobban fejlett, csaknem röpülni tudó fióka, hanem elcsavargott a magas tölgy ág-rengetegében, hogy le-lehuppanva egynémely ágakról alantabb fekvő lombozati szintekre, majd csőrével-karmával vissza-, sőt felsőbb gallyakra felkapaszkodván tökéletesen elvesszen. Nem is szokott ebből általában baj történni, hiszen az alkony közeledtével a szülőmadarak mindig megkeresték a szökevényt, és büszke vijjogással, bár mit tagadjam, a horgas csőrök csípéseit és koppintásait is bőséggel osztogatva, hazaterelték az engedetlent. Baj abból származott volna, ha Madár a földre zuhan, de a szülők tudták, hogy valójában képes már annyi szárnycsapásra, hogy felküszködje magát a legalsóbb ágra, ha túléli a zuhanást, a földet érést, és az örökké éber ragadozókat.
          De Madár akkor sem zuhant a földre, igaz, szokás szerint elveszett, és ha lehet, a szokásosnál is alaposabban, hiszen az ő korában a fióka minden nappal erősebb és ügyesebb, ami az elveszés szempontjából napról-napra nagyobb szintkülönbségeket jelent a lomb útvesztőben. Az alkony közeledett, majd teljesen az égre borította rongyos, homályló leplét, hogy a költőiségnek is adjunk, a szülők meg sehol, és Madár kezdte magát valóban elveszettnek érezni. Hallotta ugyan a vijjogást, a károgást, az egész ribilliót, hogyne hallotta volna, hiszen az egér motoszkálását is képes volt már meghallani az avarban, de abban a kis koponyában, melynek legnagyobb részét amúgy is a szemek teszik ki, nem vonódnak le túlságosan elvont összefüggések. Különben is, Madár a történet idején még csak fióka volt – ne várjunk tőle túlságosan sokat.
          Az est is leszállt, majd éjszakává mélyült a sötétség, de a szülők csak nem jöttek, a vijjogás és károgás már rég elhallgatott, és Madár rettentően éhes lett, és, bár nem fázott, jól esett volna a testvérei közé bújni…
          Végül elunta az éhséget és a rettegést, behúzódott a törzs mellé, és a durva kéreghez lapulva álomba merült.

          Nem tudhatjuk, hogy álmodott-e, de nyugtalanul, meg-megremegve aludt, és nem sokkal hajnalhasadás után máris felébredt – még kétségbeejtőbb éhség és szomjúság mardosását érezve hasában.
          Tétován elindult arrafelé, ahol a fészket sejtette, de csak még jobban eltévedt, és gyengébb lévén, mint előző nap, egyre csak lefelé tartott, ahol a tölgy lombja még terebélyesebb. Abból viszont, hogy elkerülte a varjak támadását, tudjuk már jól, tollasodó hősünk a szerencse kegyeltje – bizony az elveszett Madár némi bolyongás után fészekre lelt!
          Természetesen nem saját fészkükre, csak egy hevenyészett, meglehetősen ócskának tűnő, de utóbb felette kényelmesnek bizonyuló gerlefészekre, melyet a gerlepár azon meggondolásból rakott éppen a sólymok tölgyfájára, és újított fel a maga tehetségéből évről-évre, mert tudták, hogy az ég rablólovagjai nem vadásznak saját fészkük közelében. A számítás addig fényesen bevált – ennek biztonságban felnőtt gerle generációk az elturbékolhatói.
          Madár nem is találta üresen a gerlefészket: két pállott szájú, borzas, szürke és kövér gerlefióka tátogatott benne. Madár ugyan még nem vadászott, de a szülők olykor-olykor már félig eleven zsákmánnyal tértek haza, és hősünk tudta jól, hogy mi a különbség zsákmány és étel között: hogy tudniillik az előbbit meg kell ölni, hogy az utóbbivá váljék. Rendelkezett is az öléshez szolgálatos instrumentumokkal, így buzgón használatba véve őket, nem okozott néki gondot, hogy az egyik gerlefiókát némi birkózás után azonmód le ne vágja – tiltakozott az istenadta, nem akaródzott neki vacsora lenni, de mit tehetett?
          A másikat nem bántotta, sőt, miközben a testvérét falatozta, a maga nyelvén biztató, bár gyermekesen megfogalmazott szózatot intézett hozzá a galamb- és sólyomlét közötti különbségekről. A gerlefióka ettől úgy megilletődött, hogy becsukta tátogó száját, és nem is nyitotta ki, még akkor sem, amikor a gerlepár hazatért, és megkísérelt némi begytejet beléöklendezni.
          Bezzeg Madár!
          Ő aztán, még elnehezülten az elfogyasztott gerlefiókától, már tátotta is csőrét az édes csemege után: evett kettőjük helyett is. Gerlemama és gerlepapa, még annyira sem lévén az elme bajnokai, mint hősünk, láthatóan csak a létszámmal törődtek, fiókáik ötven százalékának csodálatos minőségi változása még csak meg sem torpantotta tápláló buzgalmukat.

          A második gerlefiókát öt nap múlva fogyasztotta el. Addigra az istenadta megszokta már új testvére jelenlétét, sőt saját testmelegét sem sajnálta tőle a hűvösebb éjszakákon – galambnak lenni nem túlságosan bonyolult dolog. A gerlefióka étvágya persze hamar visszatért, és az öt nap alatt még terebélyesebb lett, Madár nem is tudta az egészet fölfalni, a maradékot sajnálkozó vijjogással szórta ki a fészekből, csak a begy finom pehelytollaiból tartott meg egy jó csomónyit, hogy a fészek puhább legyen.
          El is döntötte magában, hogy ha saját fészke lesz, nem fogja olyan puritán módon berendezni, amilyen a szüleié volt.

          A gerlepár meggyászolta a veszteséget, de gyászukat legyűrve minden tápláló tudományukat megmaradt „fiókájuk” felnevelésére fordították. Madár is nem akart hálátlannak tűnni, csakhogy a gerlefióka emlékének elmúltával a begytej egyre kevésbé tűnt megfelelően táplálónak számára, főként, hogy „fiókájuk” örömteli cseperedését látva a gerlepár olyasmit kezdett felöklendezni, ami egyre kevésbé tűnt tejnek, hanem egyre inkább mindenféle rosszul megőrölt magok pépjének.
          Jólnevelt ragadozóhoz illően Madár undorodott az ilyesmitől, így egyre éhesebb és mohóbb szemeket meresztett nevelőszüleire, akik ezt teljesen félreértelmezvén még buzgóbban hordták neki a magpépet.

          Végül nem bírta a tovább Madár, és előbb gerlemama, majd egy héttel később gerlepapa is ugyanúgy végezték, mint jobb gerlesorsra érdemes fiókáik.

          A gerlefészekből szárnyra kapó fiatal sólyom, nevelőszülei emlékére mindenesetre megfogadta, hogy saját fészekfájának közelében soha többé nem vadászik, így szolgáltatva utólagos és teljesen hiábavaló igazolást gerlemama és gerlepapa gondolkodásának.
          Persze, aki szegény, nem számolhat mindennel, víznek járásával, Globális Környezeti Átrendeződéssel, svájcifrank árfolyammal, Déli Hadseregcsoporttal, törökvésszel, tatár- és varjúdúlással és a dúlásból megmenekülő fiókával.
          De ez már a szegények baja!

          Itt a vége futsal véle!

          Ennek a történetnek az égvilágos semmilyen tanulsága nincsen.
          Aki esetleg mégis akar ilyet, a fontolja meg a következőket:

„Madarat tolláról, embert ellenségéről ismerni meg.” (© Névtelen)
„Amit ma megehetsz, nem áll el holnapig.”
„Aki sólymot nevel, ne csodálkozzon, ha a bögyében végzi.”
„Így megy ez!”

          És így tovább.
          Ha van ötleted, küldd be egészen bátran, megígérem, hogy nem sorsolunk ki közötted semmit!

          Személyes kedvencem egyébként a következő:

„A forradalmat felfalják gyermekei.”

Ugye, mennyivel igazabb ez, mint az eredeti!? Miszerint:

„A forradalom felfalja gyermekeit.”

Ugyan már!
Ezt nyilván az a burzsoázia ötölte ki, akit saját győztes forradalmai (Nagy Franczia és Nagy Októberi) és hatalomra jutása után a lehetséges proletárforradalom igen csak kényelmetlenül érintett volna. Nosza meg is tett mindent a revolúció – minden revolúció – lejáratására ilyesféle bon mot-kal.

Nehéz istennek lenni

2011-09-29T13:36:00.000-07:00

Bizonyára így lehet, ha már a rendezőnek is akkora föladat megrendezni egy színielőadást, hogy nem is nagyon képes mit kezdeni vele. Sőt, tulajdonképpen istennek könnyebb lenni – nincs közönség. Meg darab se’

Úgy szerettem volna csupa jót mondani erről az egészről! Hogy megörültem, amikor láttam a hírt: újra itthon az előadás – és elvileg meg tudom nézni, belefér térbe és időbe. Meg nagylányom is van már, aki elkísér, mert egyedül színházba (se’) nem szeretek… És nemzetközi sikerek. Hiszen itten a kultúra főáramába – na jó, élcsapatába – került bele letagadhatatlanul sci-fi eredetű valami. Valami elkezdődött.
Na, itt baj – valami…

Darabról a Mundruczó Kornél által rendezett Nehéz istennek lenni előadás kapcsán, csakúgy, mint egy istennél, sem lehet beszélni. Előadás van, rendezés van, válami ván [1] – darab nincs.
Tudom, nem könnyű probléma a színielőadás rendezés, és nem könnyű problémákkal előfordul, hogy nem birkózik meg velük a legzseniálisabb ember sem – vannak ilyen problémák, vannak ilyen előadások. Például jelen esetben. Pedig, hasonlóan az isten dolgához, előadást tényleg könnyebb rendezni, mint darabot, mert darab itt se kell, csak a színészek meg a rendező. Aztán majd lesz valahogy. Közönség itt se’ követelmény.

Az irodalmi anyag, a Nehéz istennek lenni című Sztrugackij regény, a fivérek egyébként sem gyönge életművének egyik legerősebb darabja. Látszólag a legkönnyedebb: „fantasy”, kardok és boszorkányság, középkor, de valójában igen sokrétű, sokértelmű, bátor. Mint általában, a fivérek ebben a regényben is inkább kérdéseket tesznek fel, mint kész válaszokkal szolgálnak mások problémafelvetéseire, és rendes szokásuk szerint nyitva hagyják kellemetlen kérdéseiket. Hogy jobban fájjon.
De nem a regényről akarok írni, az akkora munka, hogy belefogni sem merek, hanem az előadásról, melynek tegnapelőtt közönsége voltam. Közönség, hangsúlyozom. Nem értek a színházhoz, és nem is akarok „érteni” hozzá, közönség akarok maradni, és élvezni egy jó, hibátlan előadást. Hát ez elmaradt. A neten lelhető hozzáértő vélemények szinte egyöntetűen lekendeznek az előadásért. De azért akad kivétel, hasonló következtetéssel [2] – hogy legyen kivel együtt dübörögnöm megint.

Tételezzük fel, hogy lehet darabot, forgatókönyvet – mittudomén! – írni a regényből [3]. Mi hiányzott ehhez a dramatizáló(k) részéről?
1. A szöveg megértése. A Trafó előadásának legfontosabb anyagi feltétele, mármint a darab, elkészülte már itt vakvágányra vagy – legyek inkább stílszerű! –, zsákutcába futott. A darabírók a szöveg legnyilvánvalóbb értelmét ragadták ki az egészből, és nem vette észre, hogy ez az elem önmagában, helyezze bármilyen környezetbe, nem áll meg. Túlságosan általános, túlságosan agyoncsócsált, túlságosan agyon moralizált, etc.
2. A darabírókból (rendezőből) hiányzott a tudás, hogy sci-fit rendezzen, hogy egyáltalán, tudja, mi az a sci-fi (tágabban fantasztikum) és merje fölhasználni/kihasználni azt a szabadságot, melyet a tematika nyújtani tud.
3. Bátorság. Gyáván és lakájlélekkel ilyes mondanivalóhoz nem nyúlunk. Egyszerűen nem ildomos.
4. Témaismeret. Ha már a témát kiragadják a környezetéből, és mai viszonyok közé helyezik, valamennyire ismerni kellene a realitást, a valódi nyomort és aljasságát, nemcsak azt az átszublimált, „művészi” elképzelést a való világ szubhumán részéről, amely itten elénk állt. Ebben az esetben a hitelesség alapkövetelmény kellene, hogy legyen, akár a Grand kanyon mélységű mondanivaló közvetítésének rovására is. Vagy éppen azért.
5. Egyértelmű művészi szándék. Tudni kellene, hogy az avantgárd és a polgárpukkasztás, vizuális botrányokozás etc. ma már más dimenziókba süllyedt, mint akár harminc évvel ezelőtt is. A nyomor, az emberi aljasság talán erőteljesebben nyilvánul meg, ha kevésbé explicit formában tálalják – vagy naturálisabban. Ez a nyálas, művészieskedő középút, csupasz pinákkal és szottyadt férfiseggekkel, meg sárral, nem vezet túl messzire. A szimbólumokkal is óvatosan kellene bánni, mert szavatossági idejük van, és ha nem figyelnek rájuk, maguktól megromlanak.
6. Végül, és ez igazán fáj, színházi gondolkodás. Hiszen Mundruczó képzett, végzett színész és rendező, ismernie illene a közönség érzékszervi befogadóképességének határait, így a színpadi geometriát és geográfiát. Tudnia illene, hogy mi a különbség a film képi világa, az utómunkálatok tervezett, kiszámítható, és a színpad spontán és azonnali hatása között. Meglehet, hogy a Filmművészetin a filmrendezőknek nem oktatnak színpadi dramaturgiát és minden egyebet, ami a vásznat megkülönbözteti a színpadtól – de ezt egyszerűen nem hiszem. Talán csak elfelejtette. Szintúgy jó lenne már valakinek elmondani a színházcsinálóknak, hogy a zene, bár ig-gggggen divatos, és a színészanyag is egyre inkább alkalmas rá [6], a legnagyobb érzelmi hatású művészi kifejezőeszköz, éppen ezért, mert ilyen, könnyedén a visszájára fordít, zárójelbe tesz minden hatást.

A fikázás persze a legkönnyebb műfaj, így kénytelen vagyok kifejteni a fentieket.

1. A regény nem csupán a beavatkozás és be nem avatkozás kérdéséről és a beavatkozás minkéntjéről tesz fel kérdéseket (észre kellene venni, hogy kimondatlanul is!). Arkanar bolygóján (minden humanoidok lakta bolygón, ahová a kommunista Föld emberei eljutottak) ugyanis az olyan ún. progresszorok, mint Rumata, aktívan beavatkoznak. Nem megfigyelők, nem kísérletezők [4], ahogy az előadás sugallja, hanem progresszorok, ahogy nevük mutatja, fejlesztők, előremozdítók, haladásra ösztönzők. A történelmüket nem veszik el – nem vehetik el – a helybéliektől, de úgy alakítják, hogy általában, az embertömegek számára összességében kevesebb szenvedést okozzon. Ettől természetesen az egyének még szenvednek. Az eredeti – és az előadásbéli – Rumata tettéhez is ez adja a kulcsot. Ameddig a borzalom explicite nem tolakodott be a magánéletébe (a regényben szerelmét megölik, az előadásban csaknem – lásd 3. pont), addig szépen progresszorkodott (a feudalizmjus anarchikus formájának abszolutizmusba történő átmenete fölött bábáskodott, csökkentve az ilyen átmenetek áldozatinak számát, lerövidítve az átmenet idejét). Amikor azonban Kirát megölik, úgy dönt, hogy aktívan beavatkozik, és mivel tudja, hogy erre valójában nincsen módja, pillanatnyi elmezavarában, ő, a képzett történész, úgy gondolja, elegendő eltávolítani (megölni) a legveszélyesebb emberi vadállatokat, és minden megoldódik. A könyv nyitott kérdése, hogy igaza volt-e ebben. Amit a regény sugall, hogy még az olyan fejlett erkölcsiségű lények is, mint Rumata, igen sokáig vakok tudnak lenni az emberi aljasságra és az ebből eredő szenvedésre. Egészen addig, amíg személyesen nem érintettek általa. Hogy sok progresszor végül beleroppan ebbe, az világosan kiderül a Delelő ciklus további műveiből – ahhoz, hogy valamiféle megközelítése legyen valakinek a Nehéz istennek lenni-hez, azokat is illik tehát elolvasni (lásd 2. pont).
Az előadás hamvába holt (ölt), és kissé aljas kísérletet tesz ennek a morális problémának a felfejtésére, amikor az előadás végén egy nyilvánvalóan kamu fogással megpróbálják bevonni a közönséget, bebizonyítván, hogy ugyanolyan közömbösek vagyunk, mint bárki más (cinkos, aki béna). Természetesen az előadást irányító szerep tüstént kinyilatkoztatja, hogy „nem tűr civileket a kamionján”, megadva így az erkölcsi feloldozást a kamuzásba bele nem menő közönségnek. Kíváncsi vagyok azonban, hogy mi történne, ha még e kinyilatkozás előtt jelentkezik egy kicsi, szőke lány? Akkor mi a vége az előadásnak.
Lányom ugyanis jelentkezni akart, de miután önvizsgálatot tartott (nem kicsi és nem szőke) és nem jelentkezett. Mivel pedig TUDTAM hogy ez jár a fejében, így egyrészt drukkoltam, hogy tegye meg, jelentkezzen, másrészt tartottam attól, hogy mégis megteszi, a színészek belemennek a játékba, és agyonsározza magát a platón. Hát kell az nekem? Ennyit egyúttal az előadás nyújtotta katartikus élményről.)
Világos, hogy a regény egyik üzenetét – szándékosan? – félreértelmezték, és olcsó moralizálásba váltották át, a többit pedig észre sem vették, vagy figyelmen kívül hagyták. Azért különösen szembetűnő ez, mert még a beavatkozás/be nem avatkozás üzenete sem Rumata mészárlása során válik világossá, hanem Rumata és a helybéli orvos-tudós Budah (Budha? :-) ) doktor lekváros bukta fölötti beszélgetése során. És ugyanekkor hangzik el a regény legfontosabb mondata is: „Ha istennek tudnám képzelni magamat, azzá lennék!”
Rumata tragédiája, hogy nem képes istenné képzelni magát – ennek minden következményével együtt.
A „szerzők” által elszalasztott/kihagyott további lehetőségekről logikailag inkább következő két pont szól.

2. A regény: sci-fi. Annak valamennyi attribútumával és következményével, és ezt figyelmen kívül hagyni – vagy inkább nem tudni mit kezdeni vele, újabb rétegeket töröl el az eredeti jelentésekből. Mivel az eredeti árnyalatok közül amúgy is csak a legharsányabb lila maradt meg, ezek a hiányok már nem is fájnának annyira, ha a sci-fi hozzá nem értés nem fajult volna rettenetes gagyizásba [5].
Ha valaki a sci-fit a huszonegyedik században a Mézga család és az Omega együttes szintje alól közelíti meg, ha valakinek a sci-fi fehér füstben vonagló, alulról megvilágított emberalak, illetve mákos képernyő, a la Köbüki, az ne dolgozzon fel tudományos fantasztikus témát! Már csak azért sem, mert a gondolkodó ember esetleg tovább spekulál ezeken a baklövéseken, és arra jut, hogy az illető minden tematikát hasonló alapossággal képes feldolgozni. Ha valakinek idegen világok felsőbbrendű lényeit a fehér öltönyben megejtett mocsári ladikázás teszi, ha valaki képes a felsőbb rendű lény szájába adni, hogy felsőbb rendű (hiszen ők utaztak ide hozzánk, és sikeresen közénk helyezték Rumata nevű ügynöküket) világuk (közelebbről meg nem nevezett) problémáira a Föld legalacsonyabb rendű értelmes létformáinak megfigyelése adja a megoldást, az legalábbis zavarosan gondolkodik. És a gondolkodó ember esetleg tovább spekulál ezeken, és arra jut, hogy az illető minden mást hasonló zavarossággal gondol át.
Hogy miért kellett egyáltalán a regény eredeti szituációját visszájára fordítani, már a következő pontban keresendő a válasz.
Természetesen meggondolandó, hogy a sci-fi gagyizás nem szándékos-e. Nem azért gagyiznak-e, hogy az egész sci-fiségét zárójelbe tegyék? Még csak nem is egyszerű, kétkezi sci-fi utálatból (hiszen valaki a szerzők közül nyilvánvalóan olvasta a könyvet), hanem, hogy a témát, üzenetet közelebb hozzák a nézőhöz. Esetleg, mert a mainstream nem bocsátaná meg nekik, hogy a tematikához nyúltak.
Lehet. De ha így is van, ezt, mint sci-fi író és olvasó én nem tudom megbocsátani.

3. A „gyáva” és „lakájlélek” erős szavak. Sértőek. Nem tudom azonban másképpen jellemezni azt a szerzői attitűdöt, mely erre az eredményre vezet.
Sokrétű bátortalanság mutatkozik itt meg.
Elsősorban abban, hogy az eredeti szöveg sci-fi jellegét, és egyértelmű kommunista/marxista alapállását és üzeneteit egyszerűen figyelmen kívül hagyták, sőt visszájára fordítva megtagadják. Gyávaság, nem egyszerűen fantáziátlanság, nem elképzelni, nem azt üzenni, hogy a Földön is megszűnhet a szenvedés, megszűnhet az aljasság, létezhet igazságos társadalmi újratermelésen alapuló társadalom, hanem éppen az ellenkezőjét. Vagyis, hogy ez csupán idegen bolygókon lehetséges, sőt ott sem „problémamentes”, bármi is legyen ez a probléma. Itt, bájos bolygónkon minden ilyen felszabadítási kísérletnek csak mészárlás lehet a vége…
Talán nem is gyávaság. Talán csak egyszerű lakájtempó. Nem marunk bele kenyéradó gazdánk, a tőke kezébe, nem mutatunk neki alternatívát (a nyolcvanas évek közepe óta a tőkeaplologéták és lakáj politikusok állandó jelszava a „nincs alternatíva”, még elméletben sem, még a fantázia világában sem), még akkor is, ha tudjuk, hogy működése embertelen, egyre embertelenebb, hiszen éppen azért csináltuk ezt a darabot, hogy ezt megmutassuk. Nem. Zsíros fesztiválszereplések és sikerek, a lakájmédia és megmondóemberek zajos tetszése csábítóbb az igazság kimondásánál.
Hogy nem vállalják fel egy kommunista szöveg kommunistaságát, az persze lehet világnézeti kérdés, sőt, aktív kommunistaelleneség is. Sugalmazza ezt Károly „forradalmának” (talán minden forradalomnak) eleve nevetséges helyzetből indítása, nevetséges terv szerinti végrehajtása, és tragikomédiába fulladó végkifejlete. Azonban, ha valaki ennyire rossz véleménynel van a kommunizmusról, miért nyúl egyáltalán egy kommunista szöveghez? Miért nyúlja le? Paródiát kíván csinálni? Hiszen azzal saját mondanivalóját is zárójelbe teszi, lejáratja.
Hogy a kontraszt nagyobb legyen, mégis kénytelen vagyok visszatérni a regény egyik üzenetéhez, mely nyilvánvalóan marxi, és amelynek kimondásához az ennek ellenkezőjét hirdető (puskatussal az emberekbe beleverő) a bolsevik-sztálinista Szovjetunióban igen nagy bátorság kellett. Hogy tudniillik az emberektől nem szabad elvenni a történelmüket, ahogy Trockij (és Lenin) elméleti alapjain a sztálini gyakorlat tette.
Gyávaság lehet a sci-fi fel nem vállalása is, és gyávaság, hogy a tematikai és színházi eszköztár legkézenfekvőbb megoldásaival megelégszenek közvetítő közegül. A kamionplató ugyanis, minden ellenkező véleménnyel ellentétben nem bátorság, hanem egyfajta modern színházi rutin egyenes következménye. Behódolás az alternativitás kliséhalmazainak. De ez már a következő pontokba tartozik.

4. Ha felszínesen szemléljük, tiszteletreméltó bátorságra vall a témaválasztás, a mindent átfogó (a tudástól a munkaerőn keresztül a puszta testig terjedő) kizsákmányolás, a politikai mocsok (mocskos politikus, és az őt mocskos eszközökkel lejáratni kívánók), aljasság és kiszolgáltatottság, etc. – egy velejéig romlott társadalom ábrázolása. Hogy mindezt miért nem lehetett Arkanarban hagyni, ahol mindez hatványozottabban és brutálisabban történhet, elvégre a legsötétebb középkort váltja fel éppen a kapitalizmus felé masírozó abszolút monarchia, az rejtély, de ha már így esett, hát legyen a földi mocsok valóban mocsok, a földi aljasság valóban aljasság, a földi kizsákmányolás valóban kizsákmányolás.
Az előadásban nem az.
Szépelgést kaptunk helyette, a mocsok kliséit és közhelyeit. Szar helyett sarat. Hideg aljasság helyett többnyire (lásd később) kétségbeesett őrület-paródiát. Az egyik legnagyobb ellentmondása az előadásnak, hogy ha már nyilvánvalóan hökkenteni akar, a székhez szögezni a brutalitással, akkor miért nem teszi.
Miért nem választottak valódi témát a stilizáció helyett? Miért állítottak fel tökéletesen valószínűtlen alapszituációt? Miért nem hozták be az élet valódi abszurditását a művi, rutinos helyett, miért nem a felfokozott realitás zsibbasztó irrealitását választották a művészeté helyett?
Mire jók az elidegenítő hatások, ha katarzist akarnak, morális megújulást, de legalább arculcsapást?
Miért kamuztak ebben is, mint a sci-fiben?
Hiszen az én ablakomból, a Nagy Fuvaros utcában minden csütörtökön (most már gyakrabban is, ahogy a szesz romboló ereje egyre gyorsabban marja szét az agyakat és az emberséget) brutálisabb és aljasabb előadást láthatok és hallhatok. A nyomor, a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás, a csontokba ivódott aljasság, a függés és a bűn egyfajta szolidaritásának olyan bugyrait, amiről – úgy tetszik – a művészet nem szívesen vesz tudomást, csak a felszínt vakargatja – fakéssel. Szívesen vendégül látok inspirációra vágyó szerzőket!
Miért kamuznak a nyelvvel is?
Alig találhatók nyelvi rétegek az előadásban, még az idegenek is alig különülnek el a kamion utasaitól. Mintha erre csak Mami alakjának megformálásakor ügyeltek volna. Láng Annamária élt is a lehetőséggel, amennyire tudott. A kamionsofőr, Derzsi János magától hozott egy nyelvi szintet, ebben a szerzőknek semmi szerepét nem látom. Omar nyelve pedig egyenesen katasztrófa: ha valaki nem tud arab-angol akcentust, az ne helyettesítse be magyar-angol akcentussal, mert lerombolja a figurát [7].
Miért stilizált az argó és a szleng?
Elismerem, nem lenne értelme kiállni a színpadra a:

„Té geci geci! Hát a rák egye ki a faszodat. Tee fasszopó geci vagy, geeci!”

mondattal, mert nehezen lenne beleértelmezhető bármiféle mondanivaló a szubkultúrán kívüli ember számára, de legalább törekedni kellene valamiféle nyelvi-kifejezésbeli realitásra az „így képzelem, ahogy beszélnek ezek az emberek” helyett. Be lehetne mutatni a nyelv romlását és elaljasodást, ami bekövetkezett az elmúlt évtizedekben, és ami mindig is jelen volt a szubkultúrákban, kifejezőjeként az elaljasodásnak.
Miért agyalták ki a legostobább, legkevésbé hatásos, így a leghihetetlenebb bosszútervet, a politikus apa hasonlóan valószínűtlen bűneinek megtorlására?
Ha már az emberi kisszerűség és aljasság kipellengérezése volt a céljuk, miért ezt a nyilvánvalóan aljas környezetet választották. A nyomorban és annak határán élőket könnyű aljasként ábrázolni. Kézenfekvő.
Nem lett volna megrázóbb a polgári környezet aljasságát bemutatni? (Természetesen nem, ahhoz sokrétű bátorság szükségeltetne – lásd előző pont). Persze kísérlet erre is történt, és világos, hogy támaszkodva a közvéleménykutatási adatokra, könnyebb volt kiválasztani a legrosszabb megítélésű polgári pályát, a politikust, erre a célra. Megint csak a legkézenfekvőbb választás.

5. Manapság nem kell nagy bátorság a színpadi újításokhoz, sőt kritikai és (soha fel nem mért) közönségigény van rájuk. Szívesen láttam volna ilyesmit az avantgárd rutin (ugye, ennek a szóösszetételnek oximoronnak kellene lenni, sajnos mégsem az) helyett.
A genitáliák látványa és színpadon imitált aktus nem hoz közelebb a katarzishoz. A literszám szétlocsolt művér sem. Nem lesz nagyobb a hatás a szarul használt szlengtől sem. A kivetítők manapság már szinte kötelező kellékek, de ilyen erőteljesen támaszkodni rájuk megint csak elidegenítésbe csap át, és megpendíti a gyávaságról szóló húrokat. Az explicit brutalitást kivetítőn közvetíteni valóságsó ízt ad az egész vállalkozásnak.
A valóságsót pedig, még ha esetleg éppen a valóságsó pellengérre állítása, paródiája is a cél, hagyjuk meg inkább a kereskedelmi televíziózásnak! Hiszen még oda sem való.
Bennem ezek az olcsó eszközök végképpen lerombolták a hatást, zárójelbe tették színházilag is az egész estét. Nem vagyok színházi ember, Isten mentsen, hogy valaha is színpad közelébe kerüljek, másképpen, mint néző! Az, hogy tanácsot adjak művészeknek pedig végkép nonszensz, de erre vonatkozóan, kapcsolódva az előző pont polgári gondolatához még egy megjegyzés: Buñuel tudott avantgárd lenni öltönyös polgárok és finom beszédű úrinépek szerepeltetésével is.

6. Egy darabhoz, ha már színdarabot írunk, hozzátartozik a színpadkép is, ennek minden következményével. Ha a történet kamionplatón játszódik [8], kézenfekvőnek látszik ugyan, hogy a plató legyen a színpad és ne a színpad a plató, de ezzel fel is merült két jókora geometriai probléma.
Az egyik a nézőpontra vonatkozik, és ha Mundruczó nem elsősorban filmrendező, ez talán nem is okozott volna gondot. A filmrendező azonban nem fókuszálta össze a nézők látóterébe a cselekményt, így a lehetetlenül széles színpadképen, amelyet a plató (platók) adnak, a párhuzamos történéseket fárasztó, sokszor lehetetlen volt befogadni. Ezen nem segítettek kivetítők, sőt, fokozván a befogadandó információmennyiséget, még rontották is a közönség helyzetét. Mely egyébként is kényelmetlen volt a székek és a sorok lanyha emelkedése miatt. A rendező nyilván a harmadik sorból rendezett…
A másik geometriai buktató – és ez megint a hitelességet apasztja – hogy a kamion zárt dobozában a benne létezők nem oldalirányban, hanem a hossztengely mentén élnek. Az, hogy minden szereplő az nem létező oldalfalnak beszélt, nem a kívánt abszurd hatást adja, hanem egyszerűen nevetséges.
Ami a zenei betéteket illeti, ezek funkcióját az előfordulások többségében nem látom, hacsak arra nem jók, hogy a Zita nevű lányt alakító Kiss Diána Magdolna valóban kiváló hangját megcsodálhassam.
Néhányszor az énekbetét, amelynek többnyire még annyi indoka sincs, mint egy musicalban lenne, akkor töri meg az előadás lendületét, amikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy haladjon.
Tulajdonképpen az első, a Mammy Blue betéten kívül a zenének csak elidegenítő funkciója érvényesült. Ott kétségkívül a helyén volt, egyfajta ehejuhnyem, munkadal funkciót töltött be, és hangulatilag, logikailag tökéletesen illeszkedett az előadás rendjébe, illusztrálta Mami aljasságát és olcsó manipulációit, mellesleg kiváló alkalom volt a lányok bemutatására. Ennek a zenei témának halk visszatérése is helyénvaló. A többi – mintha olyan eszköz került volna a kézbe, melyről nem igazán tudott mire való. Hogy a Sztrugackij fivéreknél maradjunk: „mikroszkóppal vertek szöget a falba”.
Mellesleg szerintem a színészeket is zavarták, kizökkentették.

Annyi marad még, hogy a darab hiánya-hiányosságai után értékeljem magát az előadást, de a színházhoz nem értek, az irodalomhoz talán valamicskét, így ami föntebb áll, a darabra vonatkozik. Az előadást többen értékelték ilyen szemmel, rájuk hagynám a színházkritikát.
Csak néhány benyomás a 2011. szeptember 20-i előadásról.
Általában úgy tűnt, hogy Derzsi János és Rába Roland (mint dr. Varjassy Károly) kivételével mindenki puszta rutinból játszik. Nagy Zsolt, bármilyen kiváló színész, nem tudott mit kezdeni a Doktor megíratlan szerepével, nem találta magát. A Mamit alakító Láng Annamária kiválóan hozta a gátlástalan, cinikus ugyanakkor az aljaéletből menekülni vágyó figurát, de ehhez nem a darab hanem a színészi rutin segítette. Talán szándékos, hogy a lányok „ott se voltak”, elvégre egy kurva „nincs ott” az aktus közben, de Wéber Kata, Kiss Diána Magdolna és Tóth Orsolya akkor sem „voltak ott”, amikor az életük lett a tét. Katona László Omár szerepében tobzódott, talán túl is játszotta figura groteszkségét, alakítása inkább Commedia dell'Artéba való.
Már jeleztem, hogy a színpadkép illogikus, sokszor átláthatatlan, a kivetítős megoldások gagyik, a nézőtér fizikai megvalósítása közönségellenes.

Legalább utaztam emeletes városnéző buszon, de az se volt jó – hűvös van már ehhez.

Ha Mundruczó Kornél mindezt filmen csinálja, valódi, százfős illegális varrodával, ahol a lányok egy része kurva, és a kupleráj valóban megjelenik, ha elfelejti Rumatát, és helyette egyszerűen földi megfigyelőt állít be, ha a politikai-politikusi, forradalmi szálat bátran újra-átgondolja, akár még egészen kiváló filmet is összehozhatnak.

Jegyezetek:

[1] Ifjabb olvasók kedvéért: nézz és hallgass Rajkint. Ha már orosz kultúra.
[2] Pedig ő elvileg ért hozzá...
[3] Ez egyelőre nem bizonyított feltételezés, mindkét ismert filmkísérlet katasztrófálisra sikerült.
[4] OK. Rumata a Kísérleti Történelemtudományi Intézet munkatársa is. De elsősorban progresszor, csak másodsorban történész.
[5] Persze, abban a tágabb keretben, hogy a Szájfáj kanális vagy hogy hívják, műsorpolitikájában és önálló filmjeiben ugyanezt a gagyizást űzi fennállása óta, az előadás ezen „üzenetét” kissé más megvilágításba helyezi. Ha magunk is a fészkünkbe szarunk, ne csodálkozzunk, ha más is ezt teszi.
[6] Egyfajta kontraszelekció figyelhető meg a képzésben a zenés formákban otthonosság javára.
[7] Egyáltalán, miért kellett a szadista, perverz kategórián aluli pornórendezőnek arabnak lenni? Hány arab pornórendező van a szakmában? Talán csak nem egyfajta rasszizmus érhető itt tetten?
[8] Hogy a kamionra helyezett, vándorló varroda ötlete mennyire valóságos, valóságellenes, még akkor is, ha a varroda fedőtevékenység, nemigen érdemes kitérni – létezik az ún. művészi szabadság is. De hogy ez a varroda, három (3) varrónővel/ kurvákkal a KÍNAIAKnak termeljen, az túlmegy az abszurdon. Az nonszensz. És csak egyetlen felesleges mondat a szövegben. Mellesleg jólmenő kupi sem üzemeltethető három lánnyal – van a termelőeszköz avulásnak egy határa ugyanis. Főleg, hogy a színpadkép szerint az aktushoz nincsen hely a varrodában. Két kamiont ugyanis nem visz el egyetlen sofőr…

Nincs bocsánat

2011-09-24T02:43:00.000-07:00

Van egy embertípus, aki képtelen megbocsátani valós vagy vélt sérelmeket, sőt a legelemibb bírálatot sem. Remélem legalább nem hetedíziglen megy el, mert akkor jaj a leszármazottaimnak...

Az ilyen élőlény nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy beléd törölje a lábát, vagy, ha ezt adott hlyzetben/közegben nem érzi saját imázsára nézve komilfónak, legalább ne kicsinyileljen, a gyalázkodás és bosszú legenyhébb formájaként. Még olyan piciny körben sem hagyja ki a lehetőséget, ahol ennek látszólag az égvilágon semmi jelentősége sincsen.

De mégis van.

Szóval, itt és most üzenem, mivel kissé fölbasztam magam:

1. Bár semmi köze sincs ahhoz, hogy mit olvasok magyarul és mit angolul, Le Guin-től véletlenül mindkét nyelven elolvastam az Earthsee ciklust, a The Dispossessed-et, a Rocannon's World-öt, a Planet of Exile-t, a City of Illusion-t, a The Left Hand of Darkness-t.

2. Ha egyszer a segítségét kérem, nem azért teszem, hogy utólag kiforgassa, amit hallott, és úgy tálalja, ahogyan tette. Azért kértem a segítségét, mert tisztelem a munkáját, és a segítségével reméltem gyorsabban hozzájutni egy anyaghoz. Bocs, többé nem teszem.

+1 A fentiekhez kapcsolódva minden magtalannak is szól: Nem csak ti olvastok angolul, kedveseim! Bármennyire is ezt hiszitek és terjesztitek.

Nevet direkt nem írok, mert nyilván azonmód személyeskedő barommá válok.

Rossz a PR-om.

Update (110926):

Mint a példa mutatja, a harag pocsék tanácsadó. Javítás:
"véletlenül mindkét nyelven elolvastam az Earthsea ciklust, a The Dispossessed-et, a The Left Hand of Darkness-t és angolul a Rocannon's World-öt, a Planet of Exile-t, a City of Illusion-t."
Kegyelem sincsen. Figyelnek. És nem szeretnek. Rossz a PR-om,
Brühühühü!

Bitszag

2011-09-14T11:52:00.000-07:00

Mond gyilkosa a kanapén ült. A pisztolya – ősöreg, de jó karban lévő Glock, csak a régi filmekben látni már ilyet – mellette hevert a kanapén. Kissé zavartan simogatta az ölébe fészkelődött macskát, Mond vén kandúrját, Káint.
          „A macskám elárult engem” gondolta Mond derűsen.
          A pisztoly nem riasztotta meg, sőt valamennyire megnyugtatta. Ha valamelyik ultramodern, célkövetős, mikrorobbanófejes rakétafegyver heverne a kanapéján, komoly bajban lenne – egy profi csábította volna el a macskáját. Ez mégiscsak amatőr.
          Letette a kést a hosszú komódra, a limlomok emléktárgyak közé.

          Az író a hátsó ajtón jött be, tíz perccel azelőtt, éppen idejében észrevéve a riasztó kikapcsolt állapotát, hogy automatikusan ne élesítse vissza a kódjával, és ne riassza saját jelenlétével a rendőröket.
          „Akik úgyse érnek ki időben” gondolta Mond némi elégedettséggel. „A világban ez legalább biztos pont.” Tudta, hogy valaki behatolt a lakásba, mert sohasem felejtette el élesíteni a riasztót, mielőtt elment hazulról. Káin miatt.
          Valaki mégis behatolt a lakásba, valamiképpen kikapcsolta a külső személy által kikapcsolhatatlanként eladott zsák szar! riasztót. „Profi betörő. Még itt lehet” gondolta Mond. „Talán Káin se’ slisszolt ki…” vigasztalta magát.
          Egyelőre nem hatolt beljebb a lakásba. A másik biztos pont, hogy a betörő nincs a konyhában. Megdicsérte magát az éleselméjű következtetésért, és amilyen nesztelenül csak tudta, elővette a gines palackot, és meghúzta az üveget, majd a késtartóból magához vette kedvenc, harmincöt centiméteres szeletelőkését.
          A belső felügyeleti rendszer vizuális inputjait a hűtőszekrény képernyőjére is lehívhatta. Az emeleten a hálószobákban nyomát sem látta a betöréssel járó felfordulásnak, úgy tűnt, minden úgy maradt, ahogy hagyta. „Már amennyire emlékszem a reggelre. Vagy bármelyikre. Jobban oda kellene figyelni az életemre.” De jól tudta, hogy úgysem fog már sohasem.
          A betörő a nappaliban ült, a kanapén, és egyáltalán nem látszott betörőnek. Valami feketéllett az ölében, és valami feketéllett mellette a bézsszínű bőrön. Valamire várt.
          Vagy valakire. Rám.
          Mond már tudta, az ember azért ül ott, hogy őt megölje.
          Csak azt nem tudta, hogy miért.
          A kíváncsiság felülkerekedett egyébként is ingatag életösztönén, és nesztelenül megindult a nappali felé.

          Káin természetesen előbb vette észre a konyha felől érkező gazdáját, mint a gyilkos Amatőr, hangos dobbanással leugrott az ember öléből, és Mond elé szaladt. Mintha nem egy vadidegen ujjainak gépies simogatását élvezte volna egy fél pillanattal azelőtt, nyolcas alakú pályákat leírva, hangosan dorombolva, felemelt farokkal gazdája lábaihoz törleszkedett.
          – Áruló! – sziszegte Mond hangtalanul. „Túlságosan sokat hagyom egyedül…” gondolta sajnálkozva, és lehajolt, karjába emelte a macskát. Hagyta, hogy az állat kényelmesen elfészkelje magát, majd hosszú bundájába túrva belépett a nappaliba – nem látta értelmét, hogy tovább az ajtókeret mögött rejtőzködjön.
          – Ki maga? – remélte, hogy a meglepetés ereje az ő oldalán van, és az Amatőr nem puffantja le ijedtében.
          Az Amatőr frissen kapott nevéhez illően viselkedett. Mond hangjára az ajtó felé kapta a fejét, azután a pisztolyra nézett, egy hosszú pillanatig megbámulta, mintha először látná, majd felkapta, és bizonytalanul az íróra szögezte. A Glock torkolata vészesen ingadozva hol Mond szeme közé, hol a nappali egészen különböző irányaiba nézett. Az író belebandzsított a csőbe, majd visszatartotta magát, hogy tekintetével a lehetséges célpontok bizonytalan irányait kövesse, inkább alaposan megnézte gyilkosát.
          Alacsonynak látszott, egészségtelenül keskeny testtel, pálcikaszerű végtagokkal, a kanapé látszólag be sem süppedt alatta. Ujjai, mintha csak felerősíteni akarnák teste vékonyságát, póklábakként ölelték a pisztoly markolatát és egymást. Arca szíjas, bőrszíne egészségtelenül sápadt, már-már hullamód sárga, a szeme beesett és karikás, ajka keskeny és száraz. Az orr uralta azt az arcot, római fővezérhez méltó hatalmas sasorr, éles kontrasztban a behúzott állal, és magas, keskeny koponyával.
          „Ez az orr! Valahol már láttam. Kell nekem egy ilyen orr! Római fővezérre én hasonlítok… Remélem.” Mond önkéntelenül pózba vágta magát, mintha latin tógát viselne. Bíborszegélyest… Tudta, hogy a póz, karján a macskával, több mint nevetséges.
          Az Amatőr fekete vászonnadrágba és hosszú ujjú fekete pamutgarbóba bújtatta keskeny testét ninja orgyilkos, micsoda pojáca!, de a hatást lerontotta, hogy fakó, seszínű, száraz haját lófarokba fogta össze a tarkóján.
          – Johnny Pointer vagyok – mutatkozott be –, és azért jöttem, hogy megöljem magát!
          Először nézett Mond szemébe, és az író nem látott zavart vagy őrültséget a tiszta, mogyorószín szempárban. Elszántságot annál inkább.
          Mond nagyot nyelt, és kiesett klasszikus pózából. „Ez tényleg lelő! Nem kellett volna bejönni! Szépen csendben kimenni, ahogy bejöttem, és hívni a zsarukat… Késő bánat!”
          – Nézze, Mr. Pointer! Nem ismerem magát, és nem hiszem, hogy akaratlanul vétettem magának valaha is. Ha igen, bocsánatát kérem, aztán felejtsük el ezt az incidenst!
          – Johnny. Mindenki Johnnynak hív! Én nem felejtek, Mond!
          – Rendben. Megöl. Megteheti, magánál a fegyver… De jogom van tudni, hogy miért halok meg!
          – Éppenséggel nincsen joga, de úgyis el akartam mondani… Azért ölöm meg, mert maga sci-fi író. Megölöm valamennyi sci-írót az országban. Ezzel a pisztollyal. Magával kezdem, mert magát ismerem… Ilyen egyszerű.
          – Értem – válaszolta Mond kiszáradó torokkal, pedig csak azt értette, hogy tiszta tekintete ellenére Johnny Pointer mégiscsak őrült. Csak egy őrült akarhat lemészárolni minden sci-fi írót. – Akkor sem ismerem magát, Mr. Poin…, Johnny.
          – Dehogynem! Tizennyolc évvel ezelőtt a Mittelfeld Egyetemen dolgozott, nem? Mielőtt profi író lett… Nem rémlik?
          – Nem vagyok profi író… – tiltakozott Mond erőtlenül. Ha bebizonyítja, hogy nem író, a bolond talán meggondolja magát. – Ne haragudjon, de nem rémlik… Maga is a Tanszéken volt akkoriban?
          – Nem voltam a Molekuláris Virológia tanszéken! – az Amatőr türelmetlenül felcsattant, a pisztollyal olyan mozdulatot tett, mintha legyet hessentene.
          – Vigyázzon, ember!
          – Ugyan mire? Megtehetném, hogy szétlövöm a térdét, és azután kényelmesen elmondhatom, hogy miért is teszem, amit teszek. De nem akarok feleslegesen fájdalmat okozni senkinek. Maga meghallgat, aztán lelövöm. Ilyen tiszta az ügy. Nem akarok felesleges fájdalmat… Üljön le a földre!
          – Hogy?
          – Üljön le a földre! Ott, ahol van… Tegye már le az a kurva macskát! Ne akarja, hogy szétlőjem a térdét!
          Mond engedelmeskedett. Káin puhán a padlóra ugrott, sértődötten visszanézett, és a kanapéhoz sétát.
          – Úgy! Üljön törökülésbe, és tegye a kezét a térdére. Mindkettőt!
          „Tarkón lő majd, mint egy disznót! Ha feláll, hátra kell vetni magam, ki a folyosóra… Beszéltetni! Beszélteteni!”
          – Még mindig nem tudom, hogy kicsoda maga, Johnny.
          – Volt egy kutatás a hemagglutinin mutációk térképezésére…
          – Már emlékszem! Maga írta a pozíció súlyozó programot. DISPOSE… Emlékszem. Senkit sem érdekelt… Amiatt hagytam ott az akadémiai szférát… Tíz évvel korábban lehetett volna influenza meg nátha vakcina… Eh…! De magának akkor szakálla volt!
          – Részletkérdés. Most már tudja, ki vagyok. Elmondom, miért akarom megölni. A többi kurvapecérrel együtt.
          – Mindnyájunkat? Nem tud annyi golyót venni a Glockjába, ahányan sci-fit írnak manapság…
          – Ne viccelődjön ezzel! Annyit ölök meg, amennyit tudok, ha eleget kicsinálok, a többinek csak elmegy a kedve attól, hogy baromságokat irkáljon össze!
          – Magának tematikai kifogásai vannak! – csodálkozott rá Mond. „Ha az őrültségbe rendszer csúszik bele, annál veszélyesebb… Beszéltetni kell!” – Mondja meg, hogy mit írtam rosszul semmit… mindent, és boldogan visszavonom!
          – Már késő! Maga életveszélyes dolgokat publikált! Emlékszik? Háromfázisú vírusfegyver…
          – Higgye el, voltak morális dilemmáim és álmatlan éjszakáim miatta. De szerencsére azt se vette senki komolyan…
          – Nono. Azt nem tudhatja! Mindig akad valami barom, aki komolyan veszi magukat! Bármi baromságot, amit kiötlenek! Az emberek rühellik ezt a világot és a maguk fantáziabirodalmait akarják. Némelyiknek baromnak meg is van a hatalma hozzá, hogy megvalósítsa. Az ipar kétségbeesett marketingbarmai pedig állandóan azt szondázzák, mit lehetne a népre sózni. Sci-fivel aztán bármit! A porszívók úgy néznek ki, hogy minden változtatás nélkül kellékek lehetnének valami olcsóbb sci-fi filmben… Már vannak repülő autók, Mond! Képzelje el, hogy valahol valaki időgépet épít, vagy a maga inteinjeivel játszik.
          Mond beleborzongott a gondolatba, de nem hagyta magát.
          – Azt hiszi, hogy nélkülünk megállna a technológiai fejlődés?
          – Nem vagyok hülye. De nehezebben fordulna esztelen irányokba. Maguk törik fel az ugart és trágyázzák meg a talajt, amiből a kézzelfogható baromságok kinőnek. Kimossák az emberek agyát, torz szükségleteket teremtenek. A szükséglet meg árut szül…
          – Tudtommal semmiféle szükséglet nem született az írásaim alapján… Pláne nem áru. Most gazdag ember lennék… Ha valaki elhányta magát tőlük, már örülhetek…
          – Ezt nem tudja öniróniával elütni…! Tudom jól, hogy a maga írásaiból nem lett termék! De csak azért, mert nem olyan témákban írt. Nem tehetek kivételt! Valamennyiüknek pusztulni kell! Azért kezdem magával, mert magát ismerem. Tudtam, hogy hol lakik, tudtam, hogy milyen a riasztója, tudtam, hogy ugyanazt a jelszót használja mindenütt… Én nem felejtek, Mond.
          Mond elvörösödött:
          – Nem fogom többé… Megígérem.
          – Ez már nem fontos. Akar imádkozni? Igyekezzen! Öt perc múlva halott lesz.
          – Anyám! Ha engem véletlenül is választott, valami csak kiváltotta magában ezt a gyilkos szándékot, Johnny!
          – Hát persze! Elveszítettem a munkámat…
          – De hisz maga volt az egyik legjobb bioinformatikus az egyetemen!
          – A legjobb vagyok – válaszolta Pointer sötéten. – De nem tudok többé dolgozni. Platformváltás történt.
          – Ne mondja, hogy nem tudott lépést tartani egy platformváltással!
          – De mondom. Ezzel nem tudtam. Fizikailag. Mindig is gyenge volt a fizikumom. Ezért lettem informatikus. Nem bírom a gesztusvezérelt információtechnológiát. Nem bírok lépést tartani azokkal a kigyúrt barmokkal, akik képesek napi tizenkét órát ugrándozni meg hadonászni, meg nyújtózkodni, meg hajolgatni a gesztustérben. Öt percig se bírom… És, hát a szagot se bírom…
          – Micsoda?
          – A szagot. Tudja maga is, egy gépterem régen sem volt éppen virágillatú. Épp’ maga írta valahol: „Szemét módon élő, szemetet evő emberek meg szemét műanyag kipárolgásai.” Most olyan a gépterem szaga, mint egy futballöltözőé… Méghogy platformváltás…
          – Ó – az írótól nem tellett többre. – Izé… Johnny. Tudja, hogy én sohasem írtam ilyesmiről… Mindig is ellene voltam, hülyeségnek tartottam.
          – Tudom. De nem számít. Valakik maguk közül éppen elég ideig tömték ezzel a szarral a nép fejét. A hülyeség meg gyökeret vert. Mindig a hülyeség ver gyökeret. Mostanra ez lett a menő. Van egy generáció, akik már csak így tudnak programozni. Az enyém meg többnyire így nem. Én biztosan nem. Tudja, hogy van: ha valami divatba jön, minden, ami nem divatos, a kukába megy. Készüljön, Mond!
          Pointer erősen megmarkolta a pisztolyt. Mond látta, hogy a szeme összeszűkül, ujja a ravaszra görbül…

Megbízatás

2011-07-17T04:35:00.001-07:00

Elhiheted, én mindent tudok a gonoszról! Elég régóta ez a szakmám. Az emberi gonoszság a szakterületem. Bőséges és fárasztó munka. Fölöttébb unalmas lett néhány száz év után. Azután kész szenvedés. De hát ki vagyok én, hogy panaszkodjam?
          Egyébként nem az unalomig egyforma pitiánerségeitek végtelen ismétlődése zavar a legjobban, hanem az undor, amit közben érzek. Hánynom kell tőletek! De ezt úgysem érted… Hogyan is értenétek meg a jót, ami a lényegem?! A lényegünk. Mint ahogy valójában én sem értem meg a gonoszt, hiába ismerem a lényegét, és tapasztalom, érzem, látom, hallom, tapintom, sőt szimatolom, nap mint nap! Minket jóra teremtettek, előttetek nem ismertünk mást, csak a Végtelen Jót. Veletek aztán volt alkalmam megismerni a gonoszt is! De csak kisbetűvel. Úgy viszont bőségesen. Egy ideje már szinte kívánom, hogy cselekedjetek valami igazán gonoszat, valami nagystílűt, de nem! Minden gonoszságotok mélyén csak a hétköznapi kis gazemberségek lapulnak: irigység, hatalomvágy, bujaság, gyávaság. Ezek a kis bűnök undorítanak, mert végtelenül idegenek számomra.
          A fantáziátlanságotok, egyformaságotok a piti bűnökben egyszerűen csak dühít, és ez a düh, a lényegemtől idegen rossz, félelemmel tölt el… Félek saját magamtól. És, mint mindig, ugyanúgy, mint nálatok , a félelem újabb dühöt szül. Ördögi kör. Azelőtt sohasem féltem. Azelőtt sohasem voltam dühös. Ez a munka tönkretesz. Nem látom a végét, ez a legrosszabb. Csak a gonoszság végtelen, egyre szélesebb és egyre sekélyebb folyamát látom. Lehet, hogy egyszer elértek egy torkolatot, a Gonosz óceánját, és elvesztek benne. De ezt kétlem.
          Van egy teóriám. Lehet, hogy nem is igaz, sohasem számoltam utána, talán még nekem sem sikerülne, de azt gondolom, hogy a gonoszság összege véges: ahogy egyre több ember él a Földön, az egy főre eső rossz csökken, ezért vagytok egyre pitiánerebbek mindenféle bűnben. Nem mintha számítana a bűn nagysága…
          Nincsenek fokozatok, a kis gonoszságtól a nagyig eljutni már nem szándék, hanem alkalom kérdése. Aki kicsiben elbukott, elbukna nagyban is, nem is érdemes további próbák alá vetni.
          Lehet, hogy a másik elméletem igaz: ahogy egyre többen vagytok, egyszerűen egyre kevesebb alkalom kínálkozik, egyre kevesebb lehetőségetek van élni az alkalommal.
          Káinnal még könnyű volt. Mármint képletesen, mert természetesen nem egy Káin létezett, de minden családnak, minden törzsnek megvolt a maga Káinja. Mert mindig vannak, akik hibásan értékelik magukat, és mindig vannak, akiket hibásan értékel a közösség, tehát mindig vannak sértődöttek és sértettek – a végeredmény szempontjából nincs különbség a kettő között –, így minden sértődöttben és sértettben, minden Káinban , ott munkált az irigység és az elégtétel vágya, ami oly könnyedén lép frigyre a hatalomvággyal. Könnyű volt megtalálni Káint, könnyű volt belevájni lelke fekélyes sebeibe, és megmutatni neki, hogyan csillapulhat kínja.
          Sohasem mondtam, hogy valóban csillapul utána . Sohasem kértem a közvetlen tettet, mégis mindig ugyanoda torkollott a Kísértés. Pedig abban az időben, amikor még olyan közel voltatok a természethez, az állathoz , és olyan szánandóan kevesen voltatok, a testvérgyilkosság a legnagyobb gonoszságnak számított. Mégis, minden Káin rálépett arra az útra.
          Néha nem is tudom, kellettem-e én is hozzá. Néha kételkedem, hogy egyáltalán én csábítalak-e benneteket, vagy csak azért vagyok ott, hogy tanúja legyek a pillanatnak, amikor a gonosz útjára léptek. Igazán nem tudom… De ki vagyok én, hogy kételkedjek a munkámban?
          Ő azt parancsolta, hogy tegyelek próbára benneteket, engedtek-e a gonosznak. Akkor azt sem tudtam, mi a gonosz. Mellesleg azt sem tudtam, hogy mit jelent próbára tenni. Ilyesmi a mi létezésünkben addig föl se merült. Tettük a dolgunkat, és tudtuk, hogy az Jó.
          Azt válaszolta, a gonosz mindennek az ellenkezője, amit ismerek. Azt válaszolta, a próba, az próba. Mindig így csinálja, és addig nem is volt probléma, tudtuk az akaratát és valóra váltottuk, mert tudtuk, hogy az Jó. Én voltam az első, aki kérdezett, és aki újra kérdezett. Addig egyáltalán nem volt szükség kérdésekre. Mellesleg azt sem tudtam, hogy kérdezek.
          Azt válaszolta, a próba az választás. És én újra kérdeztem, hogy mi a választás.
          Megérintett – az is először történt meg –, és tudtam mindent, amit tudnom kellett, és megértettem mindent, amit meg kellett értenem.
          Sírtam akkor. Az is először történt meg. Velem. Velünk.
          Megkérdeztem, miért büntet ezzel a munkával. Mert már azt is tudtam, hogy mi a bűn, mi a bűnhődés. Tudtam, hogy mi a különbség bűnhődés és büntetés között. És tudtam, hogy semmiféle bűnért nem kell bűnhődnöm: Addig csak a Jót ismertem, csak a Jót cselekedtem.
          Azt válaszolta, hogy a feladat nem büntetés, hanem jutalom. Jutalom, mert olyan sikeres voltam a legutóbbi Ádámmal. Mert végre megszületett az emberiség a segítségemmel. Mert Ádám az állati lét helyett az emberi létezést választotta. A tudatos létezést. Annyi Ádám közül először. Az Érintés előtt nem tudtam, hogy választás elé állítottam Ádámot. Úgy tudtam, Jót cselekszem. Úgy tudtam, az ember Jó. Jobb, mint az állat. Az állat nem ismer sem jót, sem rosszat. De ez is így Jó.
          Még mindig úgy gondolom.
          Ki vagyok én, hogy másképpen gondoljam?
          Nem kételkedhetem az Ő terveiben.
          Nem mintha többet tudnék a terveiről, mint a Kérdések idején. Csak annyit tudok, amennyit az Érintés tudni engedett: létezik a Terv.
          Ez a tudás is túlságosan sok nekem.
          Hiszen nem tudni akartam! Csupán megérteni . Ahogy addig, nem akartam én tudni semmit! Csak meg akartam érteni a feladatot, hogy el tudjam végezni. Nem kértem az Érintést.
          Jobb lett volna nem kérdezni, jobb lenne nem tudni.
          Tudod, miért sírtam akkor?
          Mert a gonoszság lényege, hogy valaki ellen irányul. Valakinek szenvednie kell a gonosztól, és a gonosznak tudnia kell, hogy valaki szenved a gonoszságától.
          Mert a gonoszság őrület: valóban mindannak a tagadása, amit addig ismertem. Ha pedig a Jó az értelem, a tagadása csak az őrület lehet.
          Van még egy elméletem. Nem nagyon tetszik. Az a lényege, hogy a Kísértés maga szüli a gonoszságot. A Próba talán maga a gonosz. Mert értelmetlen. Mert számotokra mindegy, hogy mit választotok.
          Mármint az egyén számára mindegy – a Terv a Fajról szól. A Faj végül eléri a legfőbb Jót. Az ember Jó lesz. Tökéletesen Jó. Végtelenül Jó. Mint én. Mint mi. Mint Ő. Akkor bizonyára jön majd egy angyal, és az új, a tökéletesen Jó Ádámot választás elé állítja. Azt nem tudom, hogyan lesz tovább. Mivé lehet még az ember, ha eléri a Jóságot? Nem látok túl a Jón. Nem láthatok túl rajta.
          Csak azt tudom, hogy nem én leszek az az angyal, aki ráveszi azt az Ádámot, hogy megtegye a következő lépést. Engem addigra elpusztít a gonoszság. A ti gonoszságotok. Szinte érzem, ahogy minden rossz választásotok elvesz belőlem egy végtelenül kicsiny darabot.
          De ki vagyok én, hogy ez számítson valamit…?
          Addig az egyének megteszik a maguk választását. A jutalom és a büntetés pedig ugyanaz: a Semmi.
          Ugyanaz a Semmi, ami azoknak jár, akiket próbára sem teszek. Nem mintha ők nem választhatnának Jó és rossz között. Csak éppen az ő választásuk mintha semmit sem számítana a Terv szempontjából. Nem tudom, hogy miért nem. Nem látok sok különbséget közöttük és közötted. Mégis, valamiképpen tudom, hogy valakit próbára kell tennem, valakit pedig nem. Valószínűleg az Érintés ajándékozott meg ezzel a tudással is. Azelőtt semmi ilyesmit sem tudtam. Semmit sem tudtam.
          Addig csak gyönyörködtem az emberben.
          Néha ma is megteszem. Néha már látom azt a távoli Jót.
          Emlékszem Jézusra.
          A legbizarrabb Kísértés volt a praxisomban. Nem volt benne egy szikrányi gonosz sem, mégis próbára kellett tennem. Temérdek alkalommal. Egyszer sem bukott el. Ilyennek képzelem azt az eljövendő Ádámot, akinek nem én leszek az angyala.
          Jézus egyszerűen csak korán jött.
          Túl nagy volt még a gonoszság rajta kívül.
          Íme a negyedik elméletem, amit a legjobban szeretek mind közül: a rossz azért egyre kisebb stílű, mert valóban csökken a gonoszság az emberben, a gonoszság összege egyre kisebb. A Terv működik, a Kísértés értelme, hogy a gonoszak valamiképpen kigyomláltassanak, ne terjeszthessék a rosszat.
          Remélem, hogy így van.
          Még akkor is, ha a létezésem véget ér, mielőtt a Terv beteljesedik.
          Ami természetesen kívül esik az általad belátható időn.
          Az általam beláthatón is.
           Most van.
          Most lépsz ki a szeminárium kapuján. Most látom lelkedben a gennyedző sebeket. Most látom sötét szemedben a düh villanását.
          És tudom, hogy próbára teszlek majd. Hamarosan. Most .
          Ülsz majd velem szemben, tompán a bortól, hallgatod, amit mondok, vigyorogsz, bólogatsz, az irigység meg a hatalomvágy egyre emelkedik a lelkedben, és fogalmad sem lesz, hogy mit gondolok rólad közben. Nem tudod, hogy zokogok majd belül, miközben a bűnre csábítalak, ahogy zokogtam minden emberi lénynél, akit próbára tettem, és szánlak majd, de meg is vetlek közben, mert tudom, hogy elbuksz, már elbuktál, amikor a szemed először veted majd rám. Pedig nem a bujaság a legfőbb gyöngeséged. Azt hiszed, hogy a vágyad, férfiasságod vezet hozzám, pedig valójában a hatalom megszerzésének ígérete hoz majd el. Azt hiszed, te csábítasz el engem, holott én vonzlak magamhoz.
          Mindenem megvan hozzá.

          Semmit sem mondok el abból, ami átfutott rajtam, amikor megláttalak.
          Semmi közöd a fájdalmamhoz.
          Nem tudsz segíteni rajtam.
          Nem tudsz.
          Megszólítalak majd, és csak azt mondom:
          „Szép fiúcska! Kár, hogy a pópák között fecséreled el az idődet. Bezzeg apád, Visszárion, a te korodban nem csak szent igéknek élt…”
          És te velem jössz majd, elindulsz az úton.
          A Semmi felé.

          Nincs kedvem…!

Az utolsó genetikai kapcsolat

2011-01-27T14:09:00.001-08:00

Mely a múlttal összekötött, megszűnt. Csak a jövő maradt.
Tegnap eltemettük anyámat.
Nem szenvedett.
Elkopott.
Tíz évvel túlélte saját élettartamát. 84 év az tízzel több, mint ami nálunk az anyai ágban kiszabatott. Nyugi, illetve pánik, respectively: apai ágon kilencven a minimum. Ha okosan élek. Ha ez a szép világ hagy okosan élni, és addig.

Ha valakinek valamivel tartozom, hát az utolsó két hónapban ezért nem. Illetve karácsony óta nemcsak ezért, sőt karácsony óta még inkább tartozhatok mindenféle tennivalóval, és a végét sem látom, hogy ez meddig tart: apósom azóta kómában van.

Egyébként makkegészséges, 56 éves. A kóma is rendes, mély kóma.

Csak egy ostoba háztartási baleset.

Vigyázzatok a lépcsőkkel, korlátokkal, sarkokkal!
Ez egy őszinte jó tanács.

Kómában feküdni nem egyszerű. A világ boldogabbik reszortjaiban sem, hát még Alsó Merániában.

Egy másik őszinte jó tanács:
Ha már kitöritek a nyakatokat, törjétek ki egészen, ha szétcsapjátok a fejeteket, hát loccsanjon szét rendesen! Ne hagyjatok esélyt a rendszernek, mellyel a legnagyobb baj az, hogy nem is létezik.

What a cosy lot! What a lovely planet! What a wonderful life!

És mind a miénk. Élvezzük!

A genetikai kapcsolatokra meg figyeljünk! Volt, nincs, oszt maradsz egyedül a nagy, büdös, közönyös időben.

Some Revival

2010-12-14T12:46:00.000-08:00

Na, nézd ezt! Ugye, minden benne van, amin az ún. sci-fi írók évtizedek óta gyűrik magukat... Muhahahaha!

Hamarosan új regény lesz a Terrán. Aki olvasta a Terra évkönyvet, talán emlékszik, Avakian Pax Dei novellaciklusára. Na abban a fantasy?világban játszódik ez az ifjúsági darab. Remélem még ebben az évben befejezzük a szerkesztést (Odo már végzett vele első körben) és a címlap is meglesz. Persze kell hozzá csinálnom egy (két, három) új fontkészletet is, mer mér ne?

Egész más:

Nem lenne illendő Kovács Ákos Vágyálmok ligáját elmeznem. De.
Más elemzők figyelmébe ajánlom: aki nem veszi észre (félreolvassa), hogy a regény legerősebb motivációs szála a gyerek apjának harca a fia életéért, az inkább felejtse el azt, hogy valaha is kritikát ír bármi egyébről is. Pár hónapja még azt mondtam volna egyszerűen: mert nincsen neki lelke. Most kissé cizelláltabb vagyok: nincsen elég élettapasztalata.

Trying to Fly

2010-11-27T10:51:00.000-08:00

Lehet mondani, a Kutyák szárnypróbálgatás volt csupán. Ahhoz képest csaknem Zsoldos Díjas lett...

Most volt a kezemben Szabó Tamás kisregénye, és csak remélem, hogy megszerezhető lesz a Terrára.
Le vagyok nyűgözve. Ha igazán jó könyvet olvasok, időnként le kell tennem, mert a szöveg nem enged tovább. Ezt a le kellett tennem a közepén. Ennek Cirka örült, mert végre fölfért az ölembe, a netbook helyére.

Mindezt annak ellenére, hogy a szöveg filozófiájával, poszmodern narratívájával, egyetlen szavával sem értek egyet. Mármint amit mond. De ahogy mondja!

Ja, update Pázmányhoz:

Ha az ELTE TTK-nak jut eszébe e csodás szlogen, így hangoznék:

Tudomány, Hagyomány, Lágymány

A Really Good One

2010-11-22T13:19:00.000-08:00

Jó hír minden vörös, vörös-fehér, kék, sárga, zöld, fekete és egyéb színű iszaptároló környékén lakó derék, ámde nem ártatlan alsómeránnak:

Van remény! A szar tömörül, elvtársak! A szar tömörül.

Más. Helyünk a világban:

Megint más. Azt hittem, hogy az Őrség regények szlogenjeként feltűnt: "Szívás" alulmúlhatatlan.

Pedig de. Hallga!

"Tudomány. Hagyomány. Pázmány."

Mi a szarnak strapáljam magam fantasztikusnak mondható szövegek írásával, amikor a magyar rögvalóság úgyis leköröz bármit?

Schedule

2010-11-20T07:48:00.001-08:00

Nnna! Ne mondja senki, hogy nem szólok előre!

Egyébként ma este háromnegyed tizenegykor a Filmmúzeumon Stephen King Apt Pupil-jából készült kitűnő film, Az eminens – hogy a kép teljes legyen, Gandalf-fal az egyik főszerepben.

Gnawed

2010-11-16T13:06:00.000-08:00

Most tudtam meg, hogy

"Origin of CORRODE Middle English, from Latin corrodere to gnaw to pieces, from com- + rodere to gnaw — more at rodent"

Merriam-Webster On-line

Párhuzamosan a rodentia pedig a rágcsálók rendje, mely rend egyik legismertebb tagja a patkány.

Ha patkány kóstolgat, akkor mindenképpen baj van.

A. Halott vagy, és a tetemed rágják
B. Élsz, de a másvalami tetemén kövérre hízott dögök egészen elszemtelenedtek.

Az A. esetben nem sokat tehetsz, szépen fölfalnak. Az ujjaiddal, a szemeddel, a füleddel, az orroddal kezdik. A péniszeddel folytatják, ha a ruhát már lerágták rólad. Aztán kirágják a hasfaladat, és a zsigereiden dőzsölnek. Ez nem szép látvány. Bizony.
És meglehetősen méltatlan. A patkány elvileg fényévekre van tőled az evolúció fáján. Ettől rosszabb csak az lenne, ha gyesznók, madarak, hüllők, halak vagy – Uram, bocsá’! – rákok ennének meg.

Az utolsó két esetben ráadásul vízihulla vagy. Grrrr…

Ha választhatok, cicák egyenek meg. Egyenrangúak között nem olyan nagy ügy…

A B. esetben vannak választásaid:

1. Nem veszel róluk tudomást. Ez esetben hamarosan az A. eset valósulhat meg. Szakmai értelemben mindenképpen. Roppant kellemtelen: a szakmai hulla éppen olyan büdös, mint a valódi.
2. Odabaszol a szemtelen dögöknek. Ez viszont méltatlan. Tudod, az evolúciós távolság… Egyébként pedig a köz megbélyegez azért, mert egy nálad gyengébb állattal ilyen csúnyán bánsz. Erkölcsi hulla leszel: A. kimenetel, ugyanaz a bűz.
3. Kiteszed a csalit a patkányméreggel, és hagyod, hogy elvérezzenek.

Egyszer, még Silver Springben, kinéztünk az udvarra a másodikról, és valami állatot láttunk bemászni a pinceablakon. Már-már egy hód méreteivel vetekedett. Aki már látott kinn a vízparton Észak Amerikai hódot, az tudja mit jelent ez… Nem hittük el, hogy patkány. Pedig de.

Már nem tisztelik az embert, nem csak éjjel bújnak elő. Egyelőre még csak a szürkületet kóstolgatják, de lesz az még másképpen is. A liberalimus eszméje mintha mindennél jobban kedvezne nekik (84-ben Kecskeméten laktam, a város pár hét alatt patkánymentesítették, úgy tudom, az átkosban később Budapestet is sikerült pár évre… Az fasza diktatúra volt, azám!). Az individualizmus sok szemetet termel. A civilizáció hulladéka pedig hihetetlen méretre növeli a dögöket.

A csatornában laknak.

Az internet is csatorna. Kommunikációs csatorna, hát kommunikációs patkányok tenyésznek benne, akik a kommunikációs hulladékon híznak kövérre. Nice!

Ki kell fejleszteni a kommunikációs patkánymérget, a megfelelő kommunikációs kumarinszármazékot. (Hard)war(e)farin.

Megjelent az első reflexió az iDeal-ről.

Búkfaló írta a blogján, akiről végül kiderült, hogy régi barátom, sőt, ő maga az Első Olvasó. Szóval ez a vélemény a külvilág számára nem sokat számít.

Nekem igen, mert tudom, hogy az egyik legolvasottabb, legfinomabb ízlésű ember választott kedvenc mondatai közé. Érdekes viszont, hogy mit. Azt hittem, a templomi rész egyedül számomra rejt valami fontosságot, másoknak csak amolyan essünk túl rajta fejezet lesz…

Az ő regényértelmezése/karakter rokonszenve is érdekes számomra.

Igyekeztem úgy írni, hogy semleges maradjak Bogdán és Lonya vitájában, ne legyen a szöveg pro vagy kontra Őrizet, de meglehet, hogy a szöveg mégis valamiképpen Bogdán javára billen. Talán a terjedelemi aránytalanság miatt…

Fura ez az írással, ugyebár úgy indult a nyitófejezet novella korában, hogy Lonya a főhős. Aztán képletesen megküzdtek Bogdánnal, és az ukrán dominálni kezdett. Talán mert ő az erőszakosabb… De még ez sem igaz.

Hibázhattam, mert Odo sem rokonszenvezett az Őrzővel, meg Lonyával sem.

Az Őrizet valami szoft falanszterként jönne át? Vagy egyszerűen az embereknek nem kell az ajándék Éden?

Hm… Én elfogadnám. Ha nem az Ördög adja. Talán még tőle is. Kurvára bele lehet ám fáradni Alsó Merániába…

Van ez a két utóbbi írás (Ogre, Varázsló). Nem hinném, hogy különösebb értékük lenne. Ez a két írás kísérlet csupán: a bitang Szélesi beletette a bogarat a fülembe egy hónapja, hogy a magyar sci-fi íróknak nincs érzékük a mágiához, vagy ilyesmi.

Nekem tényleg nincs, mint a mellékelt ábrák mutatják. Ezek vérrealista darabok. Csak a nyócker néha a legrosszabbat hozza ki az emberből. Még van – egyelőre – két biztos téma, amit valószínűleg megírok ebben a modorban, ha kellően felbaszom magam, de könyörgöm, rhewa, hadd ne törjenek be újra hozzánk, vagy üssenek le orkok az utcán, hogy a tapasztalatot ilyesmivé transzmogrifikáljam…

A novelláskötet címe egyébként a (Be)láthatalan város(rész) lenne. :-)

Egyébként érdekes vita kerekedhetne, ha eldumálnánk mágikus realizmus és az urban fantasy közötti átfedésekről – ahogy Sohár Anikóval el is kezdtünk valamiféle beszélgetést erről a Bajza utcában.

Számomra egyre nyilvánvalóbb – és megnyugtatóbb, mert ezidáig zavart az urban fantasy létezése (While Gaiman rulez!) – az a következtetetés, hogy a kellően fejlett urban fantasy megkülönböztethetetlen a mágikus realizmustól (Bocs, A.C.!) – tehát az.

A selejtjével pedig egyik zsánerben se kellene foglakozni. Úgyse.

Varázsló

2010-11-14T10:02:00.000-08:00

1. A bcs.

Az öreg fenemód dühös volt, és amikor dühöngött, általában sárga szikrák ugráltak ki a szeméből, és ez valahogy megkönnyebbülés volt, de akkor még ezzel sem enyhíthette a haragját, mert kint kellett álldogálnia a saját ajtaja előtt, a lépcsőházban, az ocsmány, nedves novemberi éjszakában, a kedves lakótársak együttérző pillantásainak kitéve, hallgatva a közös képviselő jóindulatú fecsegését, aki kihívta a rendőröket a feltört ajtó láttán.
          Betörtek! Az ő lakásába! Az Ősök penészes szakállára! Úgy szerette volna szabadon ereszteni azokat a szikrákat!
          Ehelyett lemondóan felsóhajtott, és azt mondta a közös képviselőnek:
          – De hát tőlem nem is tudtak mit elvinni!
          – Az nem érdekes – magyarázta a közös képviselő. – Valamit mindenhonnan el lehet vinni, ami pénzzé tehető. Ne gondoljon nagy pénzre! Amiért vehetnek egy üveg piát vagy egy füves cigarettát… Ezeknek mindegy…
          – Lefogadom, hogy a könyveimhez nem nyúltak – kuncogott föl az öreg.
          – Én nem fogadok magával – vigyorgott a közös képviselő. – Ebben a kerületben könyvet nem loptak az utóbbi húsz évben…
           – Olyan régen lakom itt, már szinte idejét se’ tudom, de ilyesmi sohasem esett meg velem. Mi van az emberekkel?
          – Szegények, dologtalanok, elkeseredettek. Mér nem azt kérdezi, mi van az országgal? A nagykutyák úgy lopnak, mint a szarka, azt’ csodálkoznak, ha ez az aljanépség is ugyanazt teszi.
          – Ne politizáljuk, kérem! – felelte az öreg. – Sehová sem vezet.
          – Az már igaz! – A közös képviselő hangulata érezhetően megváltozott. „Vén komcsi!” hallotta az öreg a gondolatot, melynek alanya mégsem ő volt, hanem egy ismeretlen, rosszul körülhatárol embercsoport, valamilyen obskúrus kapcsoltban a zsidókkal. – Hát, uram, nekem mennem kell. Várja meg a helyszínelőket, valamikor csak kiérnek! Ha félórán belül nem jönnek, hívja a száztizenkettőt! Ha baszogasák őket, hamarabb jönnek. Jó éccakát! …Ámbár ez most elég értelmetlennek hangzik…
          – Jó éjt! Nagyon köszönöm!
          – Ugyan! – A közös képviselő hátrafelé legyintett a válla fölött, és felcsoszogott a lépcsőn.
          Az öreg egy darabig mérgesen bámulta a résnyire nyitott ajtót, mintha meg nem történtté tudná tenni a feszítés nyomait a fán, az elgörbült riglit, a zárakból gúnyosan kinyújtott nyelveket. Meg nem történtté tudná tenni… Ha nem hívták volna ki a rendőrséget, ez a betörés valóban nem történt volna meg, a sebesült fa meggyógyulna, az elgörbült fémek visszasimulnának korábbi formájukba, a gúnyolódó nyelveket a zárak mechanizmusa húzná vissza a kulcsok egyszerű, varázslat nélküli parancsára. Ha…
          De aznap délután-este máshol akadt dolga, súlyos ügy, szerelem, ráadásul a garanciális időn belül, soká tartott elsimítani; mire kilencre hazavergődött, az ajtó előtt két türelmetlen és fáradt rendőrt talált – meg a közös képviselőt.
          Amíg a rendőrök felvették semmitmondó adatait, a közös képviselő elmondta, a lakótársak szóltak neki, hogy az ajtó feltörve, tárva nyitva, mire kihívta a száztizenkettőt. A lakásába azóta senki se ment be, mert ő, a közös képviselő itt strázsált a rendőrség érkezéséig.
          – És Ciceró? – az öregbe végre belevillantak az ajtó nyitottságából következő kimenetelek, melyek közül a legriasztóbbnak azok tetszettek, amelyekben a rablók egyszerűen agyonverték a macskát, vagy a riadt állat kimenekült a lakásból, és az utcán lapul valahol. A nyócker utcái pedig nem barátságosak a négylábú cicusok számára. Errefelé az öreg alig látott kóbor macskát. Meg mert volna esküdni rá, hogy a helybéliek megeszik őket… – A macskám. – magyarázta az értetlen arcot vágó közös képviselőnek.
          – A macskája! Az a nagy fekete? Megpróbáltuk kihívni a lakásból, el ne szökjön, de csak ránk fújt a résen, és lesett kifele.
          Az öreg megkönnyebbülten felsóhajtott:
          – Fekete? Mindegy… Az egész lakásban Ciceró ér valamit.
          – Bácsi! – szólította meg a rendőr. – Mi itt végeztünk. Majd jőnek a helyszínelők, várja meg itt őket! Nehogy bemenjen a lakásba, vagy az ajtóhoz érjen!
          „Erdélyi legény” gondolta az öreg. „Derék! Az asszony nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék! Hihihi!”

          Annak két órája. Az első óra eltelt a közös képviselővel folytatott, nem túlságosan tartalmas beszélgetéssel, de azután fél óráig csak állt és bámulta az ajtót. Akkor a nyílásban megjelent egy macska fekete hiúzpofája, kénsárga szeme és tiszteletet parancsoló, előremeredő bajsza.
          – Maradj bent, cicuka! – parancsolta az öreg, mire a macska sértődötten rányávogott és visszavonult. Tíz elmúlt már, a lakók mozgása meggyérült, az öreg a lépcső tetejére terítette az újságját, és leült. Tíz tízkor előkaparászta ősrégi mobilját, és engedelmeskedve a közös képviselő tanácsának, hívta a száztizenkettőt. A diszpécser fáradtan, de kifogástalan udvariassággal biztosította arról, hogy a Bizottság már úton van.
          „Miféle ’Bizottság’?” dohogott magában az öreg. „Mi történt ezzel a néppel, hogy még a nyelvében sem képes őszinte lenni magához?” De megköszönte a felvilágosítást, és borús gondolatokba burkolózva, egyre jobban feszülő hólyaggal, várt még egy órát, mire a helyszínelők alumíniumbőröndjükkel, óriási oldaltáskájukkal és ormótlan elemlámpáikkal megérkeztek.
          Illendően köszöntek, néhány pillantást vetettek az ajtóra, megvilágították, előkerültek a varázsszavak: „riglihúzás”, „befeszítés”, és úgy döntöttek, használható nyom az ajtón úgy sincsen, be lehet menni. Semmiben sem emlékeztettek az amerikai helyszínelő sorozatok szereplőire: a fiatalabbik, főtörzsőrmesteri váll lapokkal felszerelt fekete kezeslábasában, fekete kesztyűjében, rövidre nyírt fekete hajával és testőrszakállával erősen Mefisztofelészre emlékeztette az öreget – csaknem ismerősként üdvözölte. A szőke törzszászlós valamivel idősebb volt, és kedélyes sváb hentesre emlékezetett.
          Ciceró a nappali ajtajában várt, és harciasan méregette a jövevényeket
          – Jó lenne elkapni a cicát, uram, amíg körbejárjuk a helyszínt – mondta a fiatalabbik.
          – Igyekszem. Éhes már szegény. Hatkor szokott vacsorálni…
          – Hát, még egy ideig ki kell bírnia…
          Az öreg felnyalábolta a macskát, és kötött kardigánjába gyömöszölte.
          „Fogynod kéne, Ciceró…” dohogta gondolatban.
          „Mert neked nem, mi, vénség? Egyszer, egyetlenegyszer, egészen véletlenül, legalább gondolatban, nem tudnád helyesen ejteni a nevemet?”
          „Egy magyar macska nevének „ci”-vel kell kezdődnie…”
          „De az én nevem nem „ci”-vel kezdődik, Jupiterre!”
          „Magyarul úgy kezdődik. És úgy is folytatódik.”
          „Vén hülye!”
          „Te sok száz évvel öregebb vagy, mint én…”
          „Én örökifjú vagyok…”
          „Hagyjuk! Egyáltalán, miért vagy most fekete?
          „Ez illik az alkalomhoz, nem?”
          „Megláttak, most már így is maradsz! Én jobban szerettelek vörösnek! Most meg kell szoknom, hogy fekete macskám van… Mint egy kisstílű boszorkánymesternek…”
          „Nem számít! Rómaihoz egyébként is a fekete sörény illik. Emlékszem, a hiú asszonyok miféle mesterkedésekkel próbálták utánozni az északi barbárok nőinek szőke hajszínét… Az eredmény, hm, elég kétséges volt. Nagyjából olyan színt tudtak elérni, mint előzőleg voltam beleértve a cirmokat is… Hehehe… De hallod!? Talentumok tucatjait kereshettük volna a főzeteiddel, ha akkor találkozunk…”
          „Kapzsi vagy, mint mindig!”
          Közben az öreg ott slattyogott a helyszínelők nyomában, egy-egy pillantást vetve a nappali komódjainak kiráncigált fiókjaira, a szőnyegre borított papírkosárra, a gardróbszekrényből padlóra túrt ruhákra. A kis fürdőszobaszekrényt is kinyitották, de láthatóan a tartalmához nem nyúltak. A régi, filmes, nagy Nikon ott maradt a kis könyvespolc tetején a hálófülkében. Az egyik kihúzott fiókban pedig láthatóan érintetlenül ott hevert a régi-régi szivardoboz, amelyben a költőpénzét tartotta. Látta az idegesen mozgó, sovány alakok időre vetett árnyékát, de nem nyúlhatott a tárgyakhoz, így nem fókuszálhatta a képet. Az egyik árny ismerős volt, az öreg megesküdött volna rá, hogy a kisstílű nyikhaj drogdíler az, a harmadik emeletről…
          A kis konyhában, az ebédlőasztal közepén, a leölt perselymalac romjai végképp bebizonyították a betörés és elkövetői kisszerűségét.
          A köpcös Mefisztó kis számtáblácskákat helyezett el minden nyilvánvalóan érintett helyre.
          A Hentes, arcán nyilvánvaló zavarral, megkérdezte:
          – Egyedül lakik itt, uram?
          – Természetesen. Illetve Ciceróval.
          „Mit akarhat?” töprengett az öreg, majd meglátta a szanaszét szórt tamponokat.
          „Ciceró! Te áruló!”
          „Mit akarsz?”
          „Kihasználtad, hogy kinyitották a szekrénykét! Megbeszéltük, nem? Egy nap-egy tampon…”
          „Mit csináltam volna, amíg te a lépcsőházban szobroztál? Hol a vacsorám!”
          „Tettestárs vagy! Nem is kapsz enni!”
          – Maga a tamponokra céloz?
          A Hentes elvörösödött
          – Hát, igen… Azt hittem. lakik itt egy hölgy is… „Ki ez, gondolatolvasó?” hallotta az öreg a gondolatot. Göcögött.
          – Az én koromban…? A macska játéka. Ezzel szórakozik a legjobban. Azt játsza a tamponnal, hogy egér. Órákig nyúzza, aztán egyszer csak széjjeltépi… Olcsó tampont veszek neki…
          – Értem…
          – Azok a… Szóval, a betörők nyitva hagyták a fürdőszobaszekrényt, ahol a dobozt tartom. Tudják: egy nap-egy tampon! Ugye, Ciceró? – Meghúzta a macska fülét. – Ez a dög meg kihasználta az alkalmat…
          „Dög?!”
          – Dög! – nyugtázta félhangosan az öreg.
          – Uram! Meg tudja már mondani nagyjából, hogy mit vihettek el?
          – Semmit – az öreg zavartan nevetgélt. – Egyáltalán semmit. – Kitört. – Ezek istenverte amatőrök! Minek jöttek ezek ide be? Látja a szivardobozt? Meg se nézték! Pénz van benne. Nem túl sok, de legalább tízszer annyi, mint az istenverte perselymalacban volt!
          – Uram! – szakította félbe Mefisztó. A kínai porcelán urnácskát tartotta a kezében, amiben az öreg a rumos-kókuszos csokoládégolyókat tartotta. A gyengéje volt a rumos-kókuszos csokoládégolyó. – Ez a doboz nyitva volt. Lehetséges, hogy a tettesek vették le a tetejét?
          – Abszolút! Mindig ráteszem a fedelét, mert különben Ciceró kiszedi a golyókat, és eljátsza. – Nem tette hozzá: és felfalja, aztán félrészegen ostobaságokat motyog…
          – A fedélen nyomok lehetnek. Megpróbálom rögzíteni. A por nem károsítja a porcelánt, le lehet mosni. De ha esetleg értékes…
          – Nem, nem! Használja nyugodtan! Csak eszmei értéke van. Emlék…
          Az öreg hazudott. Az urnának volt ugyan eszmei értéke, hiszen valóban emlék, ő javasolta, hogy a mázba mangánt keverjenek, jelen volt, amikor az égetőkemencébe helyezték, és Csu Csan-csi császár szinte saját kezével ajándékozta neki, de éppen ezért az az urna valószínűleg többet ér, mint az egész háromemeletes ház, vagy talán az egész háztömb… De sohasem szándékozott áruba bocsátani, így valóban csak eszmei értékével lehetett számolni…
          – Azt hiszem, a szemlével végeztünk – jelentette ki a Hentes. – A kollégám most mindent lefényképez, rögzíti, amit lehet, bár nem túlságosan sok jó felület akad, én pedig, ha megengedi, betelepednék a konyhába, hogy megírjuk a jelentést.
          – Csak tessék! Menjen csak előre.
          – Elengedheti a cicát! – mosolygott Mefisztó. – Ez a tampon dolog nem semmi!
          – Ha elég sokáig maradnak, majd meglátja! Egyszerűen nem tud ellenállni nekik. Levadássza őket… De előbb megetetem, ha lehet.
          „Bár nem érdemli meg!”
          – Lehet, nyugodtan. Azután segítek rendbe tenni az ajtót. Úgy nézem, nem lesz sok gond, egy kalapács meg egy fogó kell. A zárfészek elgörbült, meg az alsó riglikar.
          – Köszönöm. Azonnal hozom a szerszámokat!
          – Nem sürgős. Előbb le kell fényképeznem az ajtót is. Etesse csak meg a cicát! Majd kérek valami újságpapírt, és azon az asztalkán az előszobában megcsinálom a rögzítéseket. A perselymalac darabjai ígéretesnek látszanak. És dobozka fedele is.
          – Urna. Az egy urna…
          – De nem halotti…?
          – Persze, hogy nem! Gyere, Ciceró, te…, te tettestárs!

          Mire a konyhába értek, a Hentes már előbányászta a döbbenetes méretű iszákból az ősrégi, ormótlan NEC laptopot és egy ütött-kopott hordozható HP nyomtatót.
          – Egy konnektort tudna mutatni, uram? Ennek szarnak már évek óta nem működik az aksija. Be se lehet kapcsolni adapter nélkül…
          – Itt van a hűtő mellett. Adja csak a dugót! Csak el ne botoljunk a zsinórban!
          – Az nem lenne jó! A csatlakozó is szar: a legkisebb érintésre kilazul, és akkor kezdhetjük elölről az egészet!
          – Amíg bekapcsolja, megetetném a macskát.
          – Mire ez bekapcsol, száz macskát is megetethet…

          Az öreg odaadta az alutasakos ételt Cicerónak, a szerszámokat Mefisztónak, végignézte, amint a fiatalember néhány ügyes mozdulattal helyükre kalapálja a helyükre kalapálandókat, adott neki papírt a kisasztalra, külön élvezetet okozva magának azzal, hogy összekormozás céljára egy modern művészetekkel foglakozó magazint „áldozhat” föl, aztán a Hentes végre hívta, hogy felvegye az adatait.
          Órákba, és a vénséges NEC három összeomlásába került, mire mindent rögzítettek: a tényállástól kezdve az ígéretes ujjlenyomatokig. Mefisztó nem látott kesztyűnyomokat sem a fedélen, sem az urnán, sem a perselymalac cserepein, ujjlenyomatok viszont bőségesen kerültek róluk az ügyes kis műanyaglapocskákra. Addigra az öreg már helyükre tolta a fiókokat, visszarámolta a szekrényekbe a padlóra szórt ruhaneműt, és feltakarította a papírkosár tartalmát a szőnyegről. Felétette a helyszínelőkkel a rumos-kókuszos csokigolyók maradékát, elbeszélgettek mindenféléről, kiderült, hogy Mefisztónak nincs véleménye az amerikai helyszínelős tévésorozatokról, merthogy mesét, úgymond, nem néz. Az öreg megtudta, hogy az öt belvárosi kerületben összesen hat helyszínelő dolgozik, de örülhet, mert a nagy külső kerületekben összesen csak négy. Mefisztó elmesélt néhány hajmeresztő és nevetséges betörési esetet, falbontással, zárfeszítéssel, üveges ajtókkal és a zárban belül hagyott kulcsokkal. Az öreget a legjobban a nagylábú ragadta meg: Mefisztó megesküdött, hogy legalább negyvenhetes talp nyomát rögzítette azon az ajtón, melyet egyetlen rúgással keresztbetört valaki a hevederzár alatt.
          „Troll” mondta Ciceró egyszerűen, majd bemutatta egerésző tudományát egy tamponon, nagylelkűen hagyta, hogy a fiatalabbik helyszínelő dögönyözze egy kicsit, azután égnek meredő farokkal elvonult aludni.
          Az öreg megkérdezte, hogy mi az esélye, hogy elfogják a betörőket, mire Mefisztó vállat vont, és kijelentette, hogy ötven százalék: vagy elkapják, vagy nem. De ha az ujjlenyomatok egyeznek vagy valaha is egyezni fognak egy múlt- vagy jövőbeli elkövető ujjlenyomataival, ezt az ügyet is rá lehet verni.
          Az öreg nem kívánta velük megosztani, hogy rakodás közben megérinthette végre a fiókokat és az ajtót, így az időfókuszban meglehetősen pontos kép rajzolódott ki a betörőkről. Úgy volt, ahogy sejtette: a gizda kis drogdíler hatolt be a lakásba egy koszos tollkabátos suhanccal. Mindkettőn enyhe elvonási tünetek látszottak, idegesen mozogtak, és jó, ha öt percet töltöttek a lakásban. Az alsó riglit viszont profi módon lenyomták, és az ajtót benyomni már tényleg gyerekjáték volt nekik.
          „Gyerekjáték… Ezek már az óvodában fel tudnak törni egy ilyen ajtót… Riglihúzó volt a jelük… Milyen világ ez?”

          A helyszínelés eredménye a jegyzőkönyv lett, a „szemle megtartásáról”. Az öreg elolvasta, mielőtt aláírta a négy oldalt, és közben alig tudta visszafojtani a nevetését, a nyelvi bürokrácia kivételes gyöngyszemei láttán. Ferenc József szelleme lebegett át a konyhán, jóváhagyólag elidőzött a vénséges NEC-en, mely végre megpihenhetett, és az öregnek eszébe jutott a kedélyes Jaroslav és az ő történetei. Megszomjazott a jó prágai sörre…

          Amikor a helyszínelők elköszöntek, töltött magának egy kupicával a salzburgi vilmoskörtéből, és újra végigolvasta a viharvert HP által ferdén nyomtatott lapokat. Megtudta, hogy „Az eljárási cselekményről készült jegyzőkönyv a Be. 170 § (4) bekezdése, illetve a Be 177 §-a alapján halaszthatatlan nyomozási cselekményként foganatosítva.” Megtudta, hogy „Helyszínbiztosító a helyszínen nem volt, de korábban rendőri intézkedés és priorálás megtörtént.” és hogy „A szemlebizottságot 21 óra 55 perckor a BRFK BTO. Központi Ügyelete utasította, hogy jelenjen meg a fenti címen, mert ott helyszíni szemle lefolytatása vált szükségessé. A Bizottságot a helyszínen a sértett fogadja. A sértett elmondja, hogy a fenti napon és időintervallumban ismeretlen tettes(ek) behatoltak a fenti címen található lakásba…” és „ A történtek után a helyszíni szemle lefolytatása törvényes és indokolt, azt a bizottság előzményi és helyszíni adatok ismeretében haladéktalanul megkezdi.”

          A „helyszín leírása” pedig: „ A helyszín a fenti címen található 2. emeleti 19. számú lakás. A bizottság a helyszínt gyalog közelíti meg az utcafronti kapun keresztül, ami nyitott, kitárt állapotban található. A bizottság gyalog halad tovább a 2. emeleti lakáshoz. A bizottság a második emeletre érve rögtön jobbra találja meg az említett lakást. A lakás ajtaja 20 cm befelé nyitott állapotban található, mindkét zárnyelvével zárt állapotban. A bejárati ajtó üvegbetéttel ellátott fa szerkezetű befelé nyíló két szárnyú ajtó, amely mögött közvetlen a lakás belső részénél sötét barna színű függöny lóg. Az ajtó alsó részénél 20 cm-re a kő burkolatú padlózattól a bal alsó szárnyának élén enyhe feszítési nyom fedezhető fel. A zárbefogadó fém kerete enyhén hajlított, az deformált, az alsó, úgynevezett rigli zár ferdült állapotban található, azt a sértett és a bü. Technikus állatja helyre. A zárak teljes mértékben ellátják funkciójukat, azok működnek. 1. számmal jelölve.
          A lakásba belépve jobbra a fal síkján raktár, majd WC, utána fürdőszoba található. Az itt említett helyeken a bcs-vel kapcsolatba hozható elváltozások nem fedezhetők fel, az a szemle szempontjából irreleváns.”

          Akkor hagyta abba az olvasást, zuhanyozott és feküdt le, amikor jegyzőkönyvben ahhoz a részhez ért, hogy ”A helyszínen környezeti, áttekintő, csomóponti, részlet és metrikus fényképfelvételek készülnek, melyet a Robotzsaru Neo programban a jkv-hez rendelek.”
          De legalább antropológiai érzéke nem csapta be: a Hentesnek sváb neve volt…
          – Rendes fiúk ezek! Egész nap talpon, ilyen baromságokkal foglakozni, és jegyzőkönyveket írni azon a gépen! Brrrr!

2. Dragola

          A mesterember elment, kőport és izzadságszagot hagyva maga után, de az egyik ajtószárnyat immár hüvelykujj vastag tolózárrudak tartották szinte kimozdíthatatlanul a helyén.
          – Az tudja, hogy ez nem elég? – vetette oda búcsúzóul a mesterember. – A másik ajtó gyenge, mint a harmat. Hevederzár kell. – jelentette ki megfellebezhetetlenül. – Csak hívjon, ha akar egyet!
          Az öreg nem vitatkozott vele. Nem mondhatta, hogy egyszerű rettegés-igézet is elég lenne az ajtóra, csakhogy a mágiának ára van, valahol, valaki keményen megfizet minden apró igézetért, minden apró igézet minden hangjáért, és a boltot, ahol az igazán kemény áruk vannak éppen elég erejébe telik varázslatokkal védeni. Ráadásul a legkifinomultabb, legkörmöfontabb varázslatokkal, hiszen nem riaszthat el minden vevőt! A legelszántabbaknak, akik igazán tudják, mit akarnak, meg kell találniuk az utat befelé… Azt sem akarta mondani, hogy a helyszínelő éppen egy olyan ajtóról mesét, amit egyetlen rúgással kettétörtek a havederzár alatt…
          – Mondd csak, Ciceró! Szerinted tényleg troll volt?
          – Kicoda?
          – Aki szétrúgta azt az ajtót…
          – Lehet. Bár szosze láttam ellefelé tlollt… De miélt ne? A világ egyre lomlik. Kéteszel éve egyle cak lomlik…
          – A közös képviselő szerint csak egyre szegényebbek és elkeseredettebbek az emberek…
          – Szegények? A plebsz, az volt szegény Lómában! Mit tudnak eszek a szegényszéglől? Plaszmatévé van a szegényeknek? Meg szé klassze Melszédesz? Különben isz, aszélt melt szegény valaki, még nem kell betölnie…
          – Ez igaz. Gyerekkoromban a mi családunknál aztán fösteni se lehetett volna szegényebbet, mégse jártunk betörni…
          – No látod! A világ lomlik… Láttam eleget! Akkoltól lomlik, hogy a légiók elfoglalták Gölögolszágot, ész az a teméldek túlokosz gölög labszolga Lómába kelült. Azok nevelték a gyelekeinket, Jupitelle! Eszküszöm, így álltak bosszút! Végül isz ők győsztek.
          – Elfeledhetnéd már a múltat!
          – Hogy feledhetném el? Ha téged isz megátkoszott volna asz asz egyiptomi lingyó, hogy halálod után mackatesztben éljél éveszledekig, te sze felejtenél könnyen! Az a mászik lupa meg átszulkálta a nyelvemet… Le volt vágva a fejem, embel! Felejtszél cak!
          – Hagyjuk a múltat, Ciceró! Valamit tenni kéne!
          – Tenni? Mile gondolsz? Megkeleszed a betölőket és valangyoszbékává váltosztatod őket?
          – Nem rossz ötlet. Nem is kellene sokat változtatni… Tudod, Ciceró, mielőtt találkoztunk, egy ideig, egy másik létsíkon orkok között éltem. Azok aztán mindent megettek, ami hús, élőt vagy holtat, itták a vért, imádták a pusztítást, de betörni szégyelltek volna… Azt elmeséltem már, amikor…
          – Mál ezelszel! Mi az a létszík? Szamálszágokat beszélsz. A léteszész télbeli, szőt, télidőbeli. Szok dimenszió… Ha annyila tetszett az olkok köszött, miélt nem mész vissza?
          – Túl sok Spektrumot nézel… Nem hagylak itt. Te nem hagyhatod el ezt a létsíkot…
          – Akkol isz létszíkot mond, ha elmagyalásszák neki, hogy nem jó… Makac, makac vénembel! Költösszünk el! Van mászik kelület, nem?
          – Hát… Felköltözhetnék Budára… Építhetnék egy valódi tornyot… Rendes varázslóhoz illőt…
          Ciceró dorombolni kezdett.
          – Buda asz jó! Szok unatkoszó gaszdag… Teméldek bájitalt eladhatnánk…
          – Miért vagy ilyen kapzsi? Mire kell a pénz egy macskának?
          – A pénsz mindig jó. Költösszünk Budára! Ott lenne kelt, mászhatnék fála…
          – Kétlem, hogy képes lennél létra nélkül fára mászni… De nem szívesen mennék el innen. Itt a bolt. És… Szeretem ezt a kerületet. A temetőt. Itt van Endre is, remélem még jó sokáig él… Nem is értelek! Azt mondják, a macskák a helyhez hűek. Azóta itt lakunk, mióta létezik egyáltalán… Emlékszel, amikor ez volt a vígalmi negyed? – Halkan, hamisan dúdolni kezdett – „Mondd, hol legjobb a rizling? Na ja, in der Jozefstadt!”
          – Hagyd eszt abba, kéllek! Esz mackaszene.
          – Ez Zerkovitz!
          – Ahogy te énekelsz, asz mackaszene…
          – Avatott kritikus vagy, mi?! Aki éjjelente a tetőgerincen nyivákol…
          – Nem tehetek lóla. Esz asz átokkal jál…
          – Emlékszel, Ciceró? – ábrándozott tovább az öreg – Akkoriban demizsonszám adtuk el a bájitalokat! És akár be se zárhattam a lakást, senki se próbált betörni. Azért ilyen gyönge az ajtó, mert amikor készítették, a lakásodat nem kellett erődítménnyé változtatni…
          – Nyaaaa… Én laktam mál elődben. Nem ilyen. Inkább valanggyá változtatod őket? Mindet?!
          – Kissé feltűnő lenne, nem gondolod? Temérdek varangy… És mi van az ártatlanság vélelmével? Tetten kellene őket érni… És akkor! Ó, Ciceró! Tudom már! Dragola…
          – A lómai jog nem ismeri asz általalanszág vélelmét… Ki asz a Dlagola?
          – Ki vagy mi? Senki se tudja. Magról nő, úgy tenyész, mint egy növény, de húst eszik, mint egy tigris, és úgy vadászik, mint egy értelmes ember. Szerintem növény… Legyen növény!
          – Nem lettem bölcebb…
          – Mert már így is elég bölcs vagy…
          – Köszönöm!
          – Ironizáltam…
          – Megkalmoljalak?
          – Azt próbáld meg! Átvarázsollak egy varangyosbékába!
          – Meg tudnád tenni? Szosze mondtad! Akkol embelbe is át tudnál valászolni! Szosze mondtad!
          – Nem tudlak emberbe áttenni, mert ahhoz meg kellene ölni valakit.
          – Ész?
          – Reménytelen vagy! Túl sok időt töltöttél egy ragadozó testében.
          – Esz butaszág! Amikol embel voltam szem számított szemmit egy labszolga élete.
          – De most más világ van. Nincsenek rabszolgák. Illetve vannak, csak nem úgy hívják őket, és azt hazudják nekik, az életük ér is valamit. Ezt úgy hívják, liberalizmus.
          – Pfüüüüü.
          – Tetszik a véleményed. De mindegy. Nem ölök meg senkit a kedvedért.
          – Lendben. Fogalmam szincen mi tölténne, ha elhagynám a mackatesztet… Tudod, inkább vagyok itt elsző, mint Lómában mászodik, ahogyan Cészál balátom mondotta volt, vagyisz inkább vagyok macka, mint halott. Téljünk cak vissza ahhoz a dlagolához!
          – Csak én térek. Nekem kell elmennem érte. Bele is halhatok. A vad dragola életveszélyes. Előkészületeket kell tennem… – Az öreg már tervet szőtt, hangosan töprengett, Ciceró jól ismerte ezt, leugrott az ember öléből, felpúposította a hátát, majd macska módra homorítva nyújtózkodott, és elvonult a konyhába, hogy a szárazeledele után nézzen.

          Az előszoba kőpadlójára aranyfüsttel rajzolt heptagon sárgán felfénylett, megjelent benne az öreg féltérdre kuporodott teste. A helyiség levegője egy pillanat alatt harminc fokot hűlt, a kifagyott nedvesség dérként csapódott a bútorokra, durva hó szállingózott.
          A heptagon lassan kihunyt, az aranyfüst, mintha másodpercek alatt évszázadok telnének el, felpödörödött, kifakult, elkopott, eltűnt. A szobába visszatért a meleg, és magával hozta Cicerót.
          Az öreg lassan oldalára dőlt. Kapkodva, gyengén lélegzett. Vacogott.
          „Megsebesültél?” kérdezte a macska.
          „Talán. Nem tudom. Nem érzek semmit… Ez a hideg… A csontjaimban van. Nem tudok mozdulni. Le kellett hűtenem, nem ment másképpen…! Kell egy takaró, és rendbe jövök…”
          „Hozom!”
          A nagy macska beügetett a nappaliba, és hátrafelé tolatva, szorosan az anyagra zárt fogai között latinul és macska nyelven pöszén átkozódva, az öreghez vonszolta a nehéz, skót gyapjúplédet.
          „Megpróbállak betakarni. Bajos lesz. Nincs kezem. ”
          „Szegény barátom…! Ciceró! Hagyd most a plédet. Magok! A magokat kell biztonságba helyezni…! Nem érheti nedvesség őket… Katasztrófa lenne erre a városra… Itt vannak a markomban, és ha izzadni kezdek…”
          „Akkor minek hoztad ide, vén szamár?! Csaknem az életébe kerül, de idehozza… Azután pedig aggodalmaskodik miatta. Vén szamár! Mit tegyek?”
          „Kell egy száraz kis edény… Zárható. A műhelyben vannak pínatbatteres üvegek…”
          „Fúj!”
          „Nem kell mogyoróvajat enned. Üres dobozok. Hozz ide egyet!”
          „Nem fér bele a számba!”
          „Idepofozod. Könnyű. Műanyag. Kiválóan tudod pofozni a dolgokat. Kész gyeplabdajátékos vagy…”
          „Ne fecsegj! Hozom már!
          A macska valóban kiválóan tudott pofozni. Előbb ügyesen lerántotta a polcról a műanyagdobozt, majd odagörgette az öreg kezéhez.
          Tíz percbe telt, mire a gémberedett ujjak lecsavarták a piros fedelet. Nem igazán segített, hogy az öreg végig összezárva tartotta a bal kezét. A macska közben a takaróval bajlódott, és mire az üveg kinyílt, a kockás szövet nagyjából fedte a vacogó emberi testet.
          „Köszönöm, Ciceró!”
          „Semmiség! Most?”
          „Most az egyszer kifejezetten kérlek arra, hogy szaggasd szét a tiszta almos zsákodat. Tudom, hogy ehhez is kiválóan értesz… Egy arasznyira a padlótól tépj egy lyukat az oldalába, tedd alá az üveget, és kapard tele háromnegyedig az alommal. Jó nedvszívó… Kitart, amíg helyre jövök…”
          „Ez sok egy macskának!” tiltakozott Ciceró, de megtette, amit az öreg kért. Az orrával taszigálta vissza az üveget a gémberedett kézhez.
          „Nem látom… Nehogy egy is elguruljon…”
          „Jó helyen van! Nyisd ki a kezed!”
          „Jól van! Most!”
          Az öreg marka kinyílt, és egy, kettő, három, négy, öt, borsónyi, csillagszerű magocska hullt a fehér macskaalomra.
          „Öt” mondta Ciceró.
          „Akkor jó! Ötöt hoztam… A fedelet!”
          „Kérlek” Ciceró egy legyintéssel az öreg kezéhez pofozta a fedelet. „Méghogy gyeplapta! Plofi hoki!”
          Az öreg ujjai már sokkal ügyesebben mozogtak, az üveg lezárult, az öreg fellökte.
          „Jól van, Ciceró! Most aludni fogok…” Elaludt.
          A nagy macska egy ideig tanácstalanul méregette az alvó embert, majd befúrta magát a takaró alá, és az ember reszkető mellkasához simult. Még dorombolt is egy kicsit. A dagasztást ezúttal elhagyta.

          – Nézd csak, Ciceró, milyen szép!
          – Dudva – morgott Ciceró. – Olyan, mint egy bogánc. Ha ilyen nőtt volna az átliumomban, a labszolgákkal kapáltatom ki… Cúnya. Lút. Dudva. Ész legyeket eszik…
          – Mintha te nem kapnál el időnként egyet-egyet…
          – Lágalom! A szasz nem kapdosz legyeket!
          – De te nem vagy sas. Egyébként holnap már bébiegeret kap. Egy hét múlva meg jobb, ha nem mégy a közelébe…
          – Egelet! Nekem szohasze hoszol egelet! Szép kisz balát! A dudvát egéllel eteti, nekem meg nem ad…
          – Mert nem szeretném, ha a szőnyegem egérmészárszékké változna. Nem akarok kiköpött egérfarkakon taposni. Érd be a tamponnal! Egyébként is bébiegér… Mit kezdenél vele?
          – Ahhosz szemmi köszöd! Eteszd cak a dlágalátosz dlagoládat!
          – Ciceró! Ne légy féltékeny! Holnap átviszem őkelmét a boltba. Egy héten belül meg kell találni a végleges helyét, azután kezdődhet a kiképzés!
          – Na, alla kívánci vagyok, hogy idomítasz egy dudvát!
          – Hát, biztosan könnyebben, mint egy macskát! Csak találjak helyet!

          Könnyebben talált megfelelő lakást, mint képzelte.
          A kerület ocsmányul lezüllött a legutolsó harminc évben: az üzletek bezártak, a cigányzenészek szinte eltűntek, helyükbe – ki tudja honnan – a lumpen lét határát alulról ostromló roma családok százai költöztek. Néha húszasával laktak a régi, magas mennyezetű polgári lakások galériákkal és függönyökkel élhetetlenné osztott valaha nagyvonalú tereiben, vagy a bezárt üzletekből otrombán kialakított odúkban, leválasztott mosókonyhákban, a Baross utca boldogtalanabbik oldalán éktelenkedő paneldzsungelben.
          De a kerület makacsul élni akart, a széles utcák, a változatos stílusú régi épületek, a parkok a régi hangulatokat árasztották; valami megfoghatatlan Józsefvárosi varázst, valamit, amit csak Zerkovitz tudott megénekelni, vagy Fejes Endre szavakba szőni, és ez a hangulat valamiért vonzó maradt az utcákon lődörgő olcsó kurvák, lepukkant stricik, az ölebek hordái, a horpadt arcú vagy kihízott cigány suhancok, kispályás dílerek, zsebmetszők, hajléktalanok és a prostituálti rangra ácsingózó vihogó, kikent, éjfekete szemű tinilányok ellenére. Vagy éppen miattuk. A kerület annak a határára ért az időben, hogy újra vígalmi negyed legyen, a Város etnikailag legkevertebb, legszínesebb részévé váljon. A Kínai negyeddé, Kis Isztambullá vagy Kis Ghánává.
          Vagy elpusztuljon örökre, és afféle anatómiai képtelenségként az Ördög segge lyuka maradjon Budapest szívében.
          Mindkét kimenetelnek azonos volt a valószínűsége.
          A lepusztult, szinte a természeti erózió nyomait mutató bérházak mellé vadonatúj társasházak épültek; obszcén módon összekeveredett az időből kiesett bronzkoriság a huszonegyedik századdal. Az egyre elegánsabb Palotanegyed kényeskedve próbált elszakadni a vállalhatatlan testvéreitől, kihasználva a Körút határfolyó jellegét; a biznisz gőzhengere megindult az Üllői úttól a Baross utca irányába, hogy gyökeresen átalakítsa a Corvin környékének arculatát; a Magdolna légkalapácsoktól és döngölőgépektől remegve rázta le magáról a régi bőrét, hogy a felújított homlokzatok, sétálóutcák és terek csapdába ejtsék az új évezredet.
          A Körúttól kifelé eső negyedekben még nem találni szoláriumot, annál több használtruha kereskedést, de a régi üzletekbe már nemcsak nyomorúságos fiatal családok költöztek be, hanem tisztes vállalkozások is. A Bérkocsis utca sarokházának oldalában nyíló ajtón időnként a vén cigányok örömzenéje hallatszott ki a Cigányzenészek Szövetségének apró helyiségéből.

          Az öreg a boltjához közel talált fölszinti, felújított, hetven négyzetméteres, kétszobás lakást az éppen lepukkanó vagy éppen feljövő régi, körfolyosós bérházban. Az entrópia és a szervezettség harca abban a pillanatban, azon a pályán, döntetlenre állt, és az öreg nem akart állást foglalni egyik fél oldalán sem, bár úgy gondolta, a dragola beköltöztetése a szervezettség irányába dönti el a játszmát.
          Egy ideig legalábbis.
          Az adásvételt olyan gyorsan intézte el, amilyen gyorsan az ilyesmi varázslat nélkül lehetséges a Városban: szerencsére régi – és hálás – ügyfelei között mindenféle ügyvéd- és hivatalnoknépség akadt. Mire a dragola akkorára nőtt, hogy már éppen kényelmetlenné vált volna kétnaponta nagyobbra cserélt cserepét cipelni, beköltözhettek.
          Az öreg úgy adta elő magát az ottani közös képviselőnek, mint aki váratlan örökségét ingatlanba fekteti, és kiadni szándékozza lakását. Az új bérlők, kedves, naívnak látszó, fiatal házaspár – csinos, szőke fiatalasszony, kissé mogorva, divatos frizurás, keskeny mellkasú férj – meg is jelent egy szombaton.
          Egy kis sárga Volvo C30-ason érkeztek, melyet az asszonyka vezetett, de még aznap délután odahajtott egy kékponyvás teherautó, és ontani kezdte magából a lapos IKEÁs dobozokat. A bútort környékbeli mesterember szerelte össze, aki a tehetősebb, de valamiért az IKEÁt státusz szimbólumként kezelő lakosok ügyetlenségéből és tehetetlenségéből csinált üzletet, és a törzskocsmájában napokig dicsekedett vele, milyen jól sikerült lenyúlni ezeket a gazdag, fiatal hülyéket, akik csak ültek a nappalijukban az új kanapéjukon, a szót, úgy kellett kihúzni belőlük, mintha a hallgatásukért fizetnék őket, és voltak annyira sóherek, hogy még egy sörrel se’ dobják meg.
          Másnap megérkezett a berendezés is, nett, egyforma dobozokban, csak a drága Pioneer házimozi, a plazmatévé, a HiFi, és a McIntosh számítógépek elegáns dobozai árulkodtak tartalmukról.
          A fiatalok kissé kilógtak a környezetből, a szomszédok is úgy könyvelték el őket, mint gazdag hülyéket, és szarkasztikusan, de nyilvánvalóan irigykedve emlegették az öreget, aki ilyen kiválóan be tudta palizni ezeket a népeket, akik észre sem veszik, hogy milyen környékre költöztek. A bérlők ugyanis láthatóan semmiféle biztonsági intézkedést sem tettek, hogy megvédjék az értékeiket. A kétszárnyú ajtón ugyan három zár ékeskedett, de ordítóan a legolcsóbb kínai fajta, hevederzárnak nyoma sem látszott, csakúgy, mint rácsnak az ablakokon.
          Az öreg naponta esténként megjelent a lakásban, és a szomszédok úgy döntöttek, hogy talán rokon lehet, és talán nem is átverte ezeket a szerencsétlen hülyéket, hanem jót akart tenni velük…

          A dragola elérte kifejlett méretét, magasabbra már nem nőhetett, annál is inkább, mert a ház szerkezete ezt nemigen engedte volna, de készen állt arra, hogy az előszobából átnőjön a nappaliba, a fürdőszobába. Több talajra már nem volt szüksége, mint ami a harmincliteres nagy dézsában állt, vízre viszont annál inkább, ahogy egyre nagyobb darab húsokat zabált fölt. A víz pedig…
          Egyszer, még hajtás korában adott neki csapvizet. Megfonnyadt, egészségtelen halványzöldre fakult, és a randa gőzöket böfögott föl a szájából. Két napig nem fogadta el a legyeket, és az öreg már azt hitte, kezdheti elölről egy másik maggal. Szerencséjére a növény magához tért, de attól kezdve csak Balfi ásványvízzel merte itatni, amit maga is ivott. A dragola jóízűen böfögött tőle.
          De a kifejlett dragolát már nem lehetett volna ásványvízzel győzni: naponta egy kádnyi vizet elhasznált, az öreg beállított egy ipari víztisztítót, és egy páramentesítőt, mert a falak penészedni kezdtek.
          – Ez borzasztó, Ciceró! – panaszkodott a macskának. – Nem hittem volna, hogy ilyen bonyolult lesz! Odaát a dragola csak úgy vadon tenyész…
          – Nyilván víszfolyászok mellett. Mégiszcak vén szamál vagy…

          A transzmogrifikálást három hét múlva, éjfélkor hajtotta végre. Kapóra jött, hogy a bejárat a cselédlépcső mellett nyílt, gyakorlatilag csak a kis keresztfolyosóról láthatta be bárki – ezért választotta éppen azt a lakást. Az ajtó attól kezdve eggyé olvadt a dragola virág-szájszervével, az előszoba összenőtt az emésztőszerveivel. Már kiválóan tudott saját metafantomokat produkálni, bár azok valami mormogáson kívül más hangot egyelőre nem tudtak kiadni. De az öreg nem keseredett el. Odaát egyszer egész, vizimalomból átalakított fogadót látott, mely valójában egy dragola volt, fogadóssal, fogadósnéval, istállófiúval, cselédlánnyal álvendégekkel… Micsoda mulatozás folyt esténként abban a fogadóban! És egész karavánok tűntek el… Persze az a dragola több száz éves volt, és nyilván nagyon magas fokozatú varázsló transzmogrifálta.
          A fantomok napról napra jobbak lettek, reggelente beültek a kis Volvóba, áthajtottak az ötödik kerületbe, befordultak egy fizetett parkolóba, kiszálltak, és az első árkád alatt szétoszlottak a levegőben. Estére minden lejátszódott, csak fordítva. A Volvo éjszaka a ház előtt parkolt, de az öreg védővarázst igézett rá, senki sem ért hozzá.

          Végül eljött a nap, hogy az öreg nem vitt többé húst a dragolának, és másnapra az éhes teremtmény csalogató érzeteket kezdett kibocsátani magából.
          Harmadnap este az öreg feszítésnyomokat fedezett fel a már gyógyuló ajtószárnyon, és a nappaliban a dragola végbélnyílás-kacsa alatt egy kupacnyi fehér port talált.
          – Kalciumfoszfát és kalcium karbonát, Ciceró! – újságolta otthon a macskának. – A dragola működik. Kíváncsi lennék a bűnügyi statisztikák változására a következő években!
          – Vén szamál! Aszt hiszed váltoszik valami? A világ ellomlott!

Despite Some Incompetency

2010-11-09T14:08:00.000-08:00

Technikai és biológiai inkompetenciáim ellenében végre sikerült feltölteni a Kódai Richárd Tükörjáróját a Terrára.

Óvassátok!

Ha meg a Szakostály honlapja valamiért coki, itt is a MagReál előadás.